1902-ben egy felhívást tettek közzé, miszerint Kossuth születésének 100. évfordulója alkalmából a még élő 1848-49-es honvédek fotóiból egy nagy emlékkiállítást kívánnak rendezni.

Élt Hódmezővásárhelyen egy fotográfus, Plohn Józsefnek (1869-1944) hívták. Olvasta a felhívást, és mivel ő volt akkortájt a városi fényképész, nem volt megerőltető feladat számára a városban még élő idős honvédek felkutatása. Műtermébe invitálta őket, és nem sokat teketóriázott: festett háttere elé állítva - ültetve, saját költségén, megörökítette az öreg hadfiakat. Valószínűleg nem nagyon állítgatta őket: ahogy odajárultak a fényképezőgép elé, a fotográfus figyelmet kért, majd fürgén exponált. 150 veteránt fotózott le, 131 portré maradt fenn.

A hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum tulajdonában álló üveglemezek veteránjai felvették legméltóbb ruhájukat, kitűzték a kitüntetéseiket, és beletekintettek a favázas kamera objektívjébe. Nem is álmodta tán egyikőjük sem, hogy pillantásuk majd túl él vagy száz esztendőt, és a máig elér. Ne felejtsük: a fotók öregjei még saját szemükkel látták a Piskinél hídvédő Bemet, a komáromi várvédő Klapkát, a világosi síkon Görgeyt. Saját szemükkel látták a dicsőséget és a bukást.

Nem tudni, a fotográfusnak származott-e valami haszna az egészből. Nem hinném. A '48-as honvédok megörökítése, a bő ötven évvel azelőtti, vesztes szabadságharcra való sajátos emlékezés a kiegyezést követő századforduló milleniumos / szecessziós / dekadens, egészen mással foglalkozó hangulatában valószínűleg nem számított a - mai szóhasználattal élve - "trendi témák" közé.

A Negyvennyolcas honvédportrék (Budapest, Zrínyi Kiadó, 1992.) című Plohn-féle album ma már csak az antikváriustól szerezhető be. A képeket nézegetve bizony eszembe jut, hogy Plohnt nem azért szeretjük, mert fotós szemszögből izgalmas portrékat készített, hanem azért, mert egyáltalán megörökítette azokat az embereket, akiket más fotográfus nem.

A könyv hasonló beállítású, barnás árnyalattal nyomott portrékat tartalmaz. A nagyalakú kötethez Demeter János írt utószót, eligazítva a nézelődőt a fotográfus életében, a fényképek készületének körülményeiben. Kár, hogy nem tudunk meg semmit arról, hol jártak, merre voltak bakák a képeken látható hadfiak. Érdekelt volna az is, hogy Hódmezővásárhelyen annak idején milyen társadalmi szerepük, megbecsültségük volt a '48-as veteránoknak, illetve milyen hagyományok, énekek, történetek, tárgyak maradtak fönt róluk / tőlük / általuk. Bár nem kedvelem fotóalbumban a sok szöveget, jelen esetben hiányolom a többet. A kötet bőrkötése nyilván a beltartalom értékét lenne hivatott emelni, kár, hogy a fotók nyomdai minősége elmarad a kecsegtető külalaktól.

Mindezek ellenére alapmű.

Mert ma e könyvön kívül nincs más lehetőségünk szembenézni '48-49 hétköznapi hőseivel. Nem a miniszterekkel és tábornokokkal, mert azokról mindég marad fenn elég ábrázolás, hanem a hadat alkotó, a bőrét naponta vásárra vivő egyszerű emberekkel. Akik ráncosak, nyúzottak, kopottak. Akik azzal, hogy megmaradtak,  tanúkká, eleven jelekké váltak családjukban, városukban, országukban. A fotó életre kelt, holott az ábrázolt már régen elenyészett. Lapozgatom tehát ezt az albumot, a néma hadfiak szemébe nézek, és keresem tekintetükben a dicsőséget és a bukást - keresem a szabadságharc igaz történetét, amit csak ők mesélhetnének el nekem.

Vajon kinek a szemébe fognak nézni az ötvenhatosok például 2100-ban?      

Fotók: Plohn József (a képek a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum tulajdonai)