Tudjuk, de merjük-e, tesszük-e?

A lengyelek nem viccelnek, ha a történelmükről van szó.

szolie_pu_let.jpgpoline_pu_let.jpg

Novemberben egy gdanski és egy varsói múzeumban jártam, és most is szinte szédülök, ha visszagondolok ott szerzett élményeimre. Mindkét általam bejárt kiállítás fényévekkel haladja meg a szokásos "üvegtárlókban tárgyak, a falakon képek és szöveges leírás" sémát. A pillanatnyilag csak az álmaimban létező budapesti 1956-os Forradalom Háza valami hasonló kellene legyen. A posztban arról szólok, mit láttam, milyen történeti múzeumokat építettek a lengyelek a 2010-es években. Egy későbbi posztban pedig konkrétan az egyik múzeumot mutatom majd be. Egy tanulság egyértelmű:

a múzeum halott

- legalábbis a felidézett vitrines-faliképes típusa mindenképpen...

Az általam bejárt két intézmény azonban teljesen más jellegű volt. Bár a történelmi téma enyhe unalmat igér, a kiállítótér gyorsan beszippant: a terembe belépve többtucatnyi, a kiállításba különféle módon integrált képernyő csábít a közelmenésre, az odalépésre. A helyiség különböző pontjain váratlanul zenék/magyarázó szövegek szólalnak meg, mialatt nagy teljesítményű vetítők vetítik falra/földre az animált infókat, rajzokat, filmeket, térképeket, effekteket, stb. Mindez kortárs képzőművészeti installációkat is idéző, a témához kapcsolódó díszlet-szerű térben, hangokkal-fényekkel fűszerezve. A számítógépek uralta megjelenítések/vetítések egy része interaktív, miként a viszonylag kisszámú bemutatásra kerülő tárgy (replika) is körbejárható és általában megfogható. Minden mozog, dinamikus, ügyesen úszik át egymásba a valóságos és virtuális. A mennyezet úgy néz ki, mint egy televíziós stúdióé, mindenhol függesztett vetítőgépek, lámpák, hangfalak, ledek, stb. 

Valamennyi kiállítóterem hasonlóan felszerelt, a látogatói útvonal precízen tervezett, sőt, inkább úgy mondanám, hogy dramaturgiai szempontból megkomponált, a terek (stációk) végigjárása egy szellemi beavatáson való részvétellel ér fel. Mindez a bonyolult szellemi és technikai apparátus egyetlen célt szolgál: a látogató amíg végigámuldozza a kiállítást, a lengyel történelem garantáltan megérinti...

Élményszerűen

És működik. A kiállítótér elsődleges célja nem tudásátadás, hanem jóval inkább élményeknek, egy érzésnek az átadása. A tudás szerepe elsősorban az, hogy ez az érzés létrejöjjön a látogatóban, aki a számtalan megfogásra, beleülésre, rátenyerelésre, megnézésre, meghallgatásra, beleolvasásra, megmászásra, kiszinezésre, rákattintásra buzdító ingernek előbb - utóbb enged, azaz bevonódik. A rendkívül erőteljes vizuális- és auditív környezet a megérintésre kínálkozó tárgyakkal szinte minden érzékszervünket ingerli majd meghódítja. A látogató egyszerűen nem tudja megúszni, hogy megszülessen benne valami, amit olyan fogalmakkal tudnék körbeírni, mint "büszkeség", "progresszió", "emelkedettség", "történelmi igazság", és "menő". 

Személyre szabottan

A shopban megvásárolható témába vágó kiadványok, a látogatható könyvtár, a rendszeres előadások és konferenciák mellett a kiállítótér által közvetített tudásnak legalább két mélysége van. Van egy könnyen befogadható, a nem különösebben érdeklődő számára is a látogatói útvonalon való lassú és folyamatos sétálással kb. másfél óra alatt végigjárva átélhető és megérthető. A mélyebb szint több háttérismeretet ad, elmélyülésre, meg-megállásra késztet, lassabb haladással, dupla időráfordítással. Ekkor már a látogató nem csupán megért hanem értelmez is, több olvasással, olykor visszatérve egy-egy korábbi stációhoz.

Mindkét múzeumban legalább 20 nyelven (így magyarul is!) választható fejhallgatós idegenvezetés, valamint múzeumpedagógusi tárlatvezetés (Gdanskban magyarul is!). A kiállítások kifejezetten törekednek a személyességre, a látogató megszólítására, bevonására, például az adott korosztályra vonatkozó célzott eszközökkel, programokkal. A fiataloknak évfolyamok szerint kidolgozott múzeumi programokat kínálnak, melynek része az érzékenyítő foglalkozástól kezdve a rendhagyó történelem órákon át a történelem élő tanúival való találkozás, stb.

Digitálisan

Eddig ha múzeumról beszéltem, elsősorban kiállítóteret értettem alatta. De természetesen tágabb fogalom ennél: gyűjtőhely, restaurátor központ és értéktár, kutatóhely és dokumentumtár, képző- és előadóhely, stb. A felkeresett két intézmény (s különösen a varsói) célközönsége elsősorban a nyitott, fiatal, a jelenkor technikáit ismerő és alkalmazó korosztályok. Az impulzusokra azonnal reagáló, a pörgős és klipszerű filmeken, a számítógépes játékok virtualitásán felnövekvő, egymással állandó összeköttetésben álló online nemzedék nem éri be kevesebbel, mint amit a zsebében lapuló okostelefon nyújtani tud. Ezek a múzeumok azoknak lesznek igazán ismerősek, akik az analóg helyett/mellett már digitálisan (is) beszélnek.

Grandiózusan

Persze ehhez Montecuccoli óta pénz, pénz és pénz kell. Lengyel barátaink történelmük egy-egy részletének megmutatásakor nem spóroltak: intézményenként 30-50 millió euróra becsülöm a beruházást, és 4-6 millió euróra a működtetés éves költségeit.

Nemcsak a számok hatalmasak, hanem az épületek is: egy-egy bevásárlóközpont típusú és méretű kocka/téglatest (úgy tűnik, ez a XXI. század eleji középület-trend). Mindkét kocka óriási, kifelé jószerével ablaktalan, befelé átriumos, mozgólépcsős, több emeletet is beláttató térrel, mesterséges fényekkel, üveggel, acéllal, nemes burkolóanyagokkal és sok ezer tonnányi betonnal. A kiállítások oroszlánrészét biztosító beépített technika mennyisége és trendisége, az egészet működtető számítástechnikai háttér lenyűgöző. 

A látogató, aki mindezzel szembesül, úgy érezheti, hogy egy (a már emlegetett bevásárlóközpontokból legalábbis ismerős) korszerű helyen, korszerű környezetben van, ami nem megterhelő, sőt, kifejezetten emészthető módon meséli el számára, mi történt régen. A rengeteg aprómunka, részletekkel való törődés, kidolgozottság, összehangoltság, a koncepció végigvitele tiszteletet parancsol. A sajnálatos történelmi áldozatok kezelése mértéktartó, nem a sebek, a szenvedések mutogatása, és főleg nem az ijesztgetés, az elborzasztás a koncepció. A rengeteg multimédiát nem arra használják, hogy ezer képernyőn sokszáz órányi beszélő fejet mutassanak - ehelyett egy-két perces, sűrűn pergő felvételeket vetítenek. Az információ adagolása mégis visszafogott, szinte önkorlátozó és ahogy említettem, a látogató döntésén múlik, milyen mélységben akar tájékozódni. (Megjegyzem, a már emlegetett elmélyültebb szintet is legfeljebb népszerű-tudományosnak nevezném, semmiképpen sem tudományosnak. Bár nem is ez a tárlatok célja.) Mindkét kiállítás a befogadhatóságot és az azonosulhatóságot tartja szem előtt, mindkettő egyszerre tárgyilagos, ugyanakkor személyes és emberi. 

És mi, büszke magyarok?

Néhány, szerényebb léptékű próbálkozástól eltekintve kifejezetten a büszkeséget, a felemelt-fejűség élményét a látogatókban előidéző múzeum - mert a példák alapján múzeum is előidézhet ilyet! - a rendszerváltás óta még nem jött létre Magyarországon. Nem arról van szó, hogy tisztes és fontos kiállítóhelyek, kiállítások ne lettek volna. De hiányzik a múzeumok sorából ez a bizonyos élményszerű, digitális, személyre szabott, grandiózus csodaintézmény. Persze, izgatottan várom a Sorsok Házát, a városligeti Magyar Zene Házát, a Néprajzi Múzeumot és társaikat. De ha már házaknál tartunk: többen is reméltük, hogy 2016-ban, a hatvanadik évforduló alkalmából bejelentik, hogy létrejön az 1956-os magyar forradalom múzeuma Budapesten. Na, erre még várhatunk...

lengyel rendszerváltáshoz alapvetően hozzájáruló Szolidaritás mozgalom múzeumát annak "szülőhelyén", Gdanskban 2014-ben nyitották meg. Mi pedig, büszke magyarok, akiknek három nemzeti ünnepéből kettő is forradalmakhoz kötődik, 28 évvel a rendszerváltás után még mindég nem hoztuk létre Budapesten a magyar rendszerváltáshoz alapvetően hozzájáruló '56-os forradalomról szóló múzeumot. 

Az nem kérdés, hogy előbb vagy utóbb, így vagy úgy, de létre fog jönni a Forradalom Háza Budapesten. Viszonyaink ismeretében csak az lesz a kérdés, hogy eléri-e majd azt a szinvonalat, amit tapasztaltam 2016. novemberében a gdanski Európai Szolidaritás Központjában valamint a varsói Lengyel Zsidóság Történetének Múzeumában (Polin)