Hősök tere - 1956

2017.jan.30.
Írta: pesti srác Szólj hozzá!

Kiskeresztes

zova_nyi_jo_zsef_duplex.jpg

Zoványi József tüzér örvezető a kőbányai Éles saroknál három szovjet harckocsit lőtt ki ötvenhat novemberében. - Vagy ők, vagy én! - pátosz nélkül ez volt az alapelve. Első fokon halálraítélték. Doboznyi kitüntetést mutat. A fia nyolc hónapos volt, mikor letartóztatták és tizenkét éves, mikor szabadult az apja.

Tudjuk, de merjük-e, tesszük-e?

A lengyelek nem viccelnek, ha a történelmükről van szó.

szolie_pu_let.jpgpoline_pu_let.jpg

Novemberben egy gdanski és egy varsói múzeumban jártam, és most is szinte szédülök, ha visszagondolok ott szerzett élményeimre. Mindkét általam bejárt kiállítás fényévekkel haladja meg a szokásos "üvegtárlókban tárgyak, a falakon képek és szöveges leírás" sémát. A pillanatnyilag csak az álmaimban létező budapesti 1956-os Forradalom Háza valami hasonló kellene legyen. A posztban arról szólok, mit láttam, milyen történeti múzeumokat építettek a lengyelek a 2010-es években. Egy későbbi posztban pedig konkrétan az egyik múzeumot mutatom majd be. Egy tanulság egyértelmű:

a múzeum halott

- legalábbis a felidézett vitrines-faliképes típusa mindenképpen...

Az általam bejárt két intézmény azonban teljesen más jellegű volt. Bár a történelmi téma enyhe unalmat igér, a kiállítótér gyorsan beszippant: a terembe belépve többtucatnyi, a kiállításba különféle módon integrált képernyő csábít a közelmenésre, az odalépésre. A helyiség különböző pontjain váratlanul zenék/magyarázó szövegek szólalnak meg, mialatt nagy teljesítményű vetítők vetítik falra/földre az animált infókat, rajzokat, filmeket, térképeket, effekteket, stb. Mindez kortárs képzőművészeti installációkat is idéző, a témához kapcsolódó díszlet-szerű térben, hangokkal-fényekkel fűszerezve. A számítógépek uralta megjelenítések/vetítések egy része interaktív, miként a viszonylag kisszámú bemutatásra kerülő tárgy (replika) is körbejárható és általában megfogható. Minden mozog, dinamikus, ügyesen úszik át egymásba a valóságos és virtuális. A mennyezet úgy néz ki, mint egy televíziós stúdióé, mindenhol függesztett vetítőgépek, lámpák, hangfalak, ledek, stb. 

Valamennyi kiállítóterem hasonlóan felszerelt, a látogatói útvonal precízen tervezett, sőt, inkább úgy mondanám, hogy dramaturgiai szempontból megkomponált, a terek (stációk) végigjárása egy szellemi beavatáson való részvétellel ér fel. Mindez a bonyolult szellemi és technikai apparátus egyetlen célt szolgál: a látogató amíg végigámuldozza a kiállítást, a lengyel történelem garantáltan megérinti...

Élményszerűen

És működik. A kiállítótér elsődleges célja nem tudásátadás, hanem jóval inkább élményeknek, egy érzésnek az átadása. A tudás szerepe elsősorban az, hogy ez az érzés létrejöjjön a látogatóban, aki a számtalan megfogásra, beleülésre, rátenyerelésre, megnézésre, meghallgatásra, beleolvasásra, megmászásra, kiszinezésre, rákattintásra buzdító ingernek előbb - utóbb enged, azaz bevonódik. A rendkívül erőteljes vizuális- és auditív környezet a megérintésre kínálkozó tárgyakkal szinte minden érzékszervünket ingerli majd meghódítja. A látogató egyszerűen nem tudja megúszni, hogy megszülessen benne valami, amit olyan fogalmakkal tudnék körbeírni, mint "büszkeség", "progresszió", "emelkedettség", "történelmi igazság", és "menő". 

Személyre szabottan

A shopban megvásárolható témába vágó kiadványok, a látogatható könyvtár, a rendszeres előadások és konferenciák mellett a kiállítótér által közvetített tudásnak legalább két mélysége van. Van egy könnyen befogadható, a nem különösebben érdeklődő számára is a látogatói útvonalon való lassú és folyamatos sétálással kb. másfél óra alatt végigjárva átélhető és megérthető. A mélyebb szint több háttérismeretet ad, elmélyülésre, meg-megállásra késztet, lassabb haladással, dupla időráfordítással. Ekkor már a látogató nem csupán megért hanem értelmez is, több olvasással, olykor visszatérve egy-egy korábbi stációhoz.

Mindkét múzeumban legalább 20 nyelven (így magyarul is!) választható fejhallgatós idegenvezetés, valamint múzeumpedagógusi tárlatvezetés (Gdanskban magyarul is!). A kiállítások kifejezetten törekednek a személyességre, a látogató megszólítására, bevonására, például az adott korosztályra vonatkozó célzott eszközökkel, programokkal. A fiataloknak évfolyamok szerint kidolgozott múzeumi programokat kínálnak, melynek része az érzékenyítő foglalkozástól kezdve a rendhagyó történelem órákon át a történelem élő tanúival való találkozás, stb.

Digitálisan

Eddig ha múzeumról beszéltem, elsősorban kiállítóteret értettem alatta. De természetesen tágabb fogalom ennél: gyűjtőhely, restaurátor központ és értéktár, kutatóhely és dokumentumtár, képző- és előadóhely, stb. A felkeresett két intézmény (s különösen a varsói) célközönsége elsősorban a nyitott, fiatal, a jelenkor technikáit ismerő és alkalmazó korosztályok. Az impulzusokra azonnal reagáló, a pörgős és klipszerű filmeken, a számítógépes játékok virtualitásán felnövekvő, egymással állandó összeköttetésben álló online nemzedék nem éri be kevesebbel, mint amit a zsebében lapuló okostelefon nyújtani tud. Ezek a múzeumok azoknak lesznek igazán ismerősek, akik az analóg helyett/mellett már digitálisan (is) beszélnek.

Grandiózusan

Persze ehhez Montecuccoli óta pénz, pénz és pénz kell. Lengyel barátaink történelmük egy-egy részletének megmutatásakor nem spóroltak: intézményenként 30-50 millió euróra becsülöm a beruházást, és 4-6 millió euróra a működtetés éves költségeit.

Nemcsak a számok hatalmasak, hanem az épületek is: egy-egy bevásárlóközpont típusú és méretű kocka/téglatest (úgy tűnik, ez a XXI. század eleji középület-trend). Mindkét kocka óriási, kifelé jószerével ablaktalan, befelé átriumos, mozgólépcsős, több emeletet is beláttató térrel, mesterséges fényekkel, üveggel, acéllal, nemes burkolóanyagokkal és sok ezer tonnányi betonnal. A kiállítások oroszlánrészét biztosító beépített technika mennyisége és trendisége, az egészet működtető számítástechnikai háttér lenyűgöző. 

A látogató, aki mindezzel szembesül, úgy érezheti, hogy egy (a már emlegetett bevásárlóközpontokból legalábbis ismerős) korszerű helyen, korszerű környezetben van, ami nem megterhelő, sőt, kifejezetten emészthető módon meséli el számára, mi történt régen. A rengeteg aprómunka, részletekkel való törődés, kidolgozottság, összehangoltság, a koncepció végigvitele tiszteletet parancsol. A sajnálatos történelmi áldozatok kezelése mértéktartó, nem a sebek, a szenvedések mutogatása, és főleg nem az ijesztgetés, az elborzasztás a koncepció. A rengeteg multimédiát nem arra használják, hogy ezer képernyőn sokszáz órányi beszélő fejet mutassanak - ehelyett egy-két perces, sűrűn pergő felvételeket vetítenek. Az információ adagolása mégis visszafogott, szinte önkorlátozó és ahogy említettem, a látogató döntésén múlik, milyen mélységben akar tájékozódni. (Megjegyzem, a már emlegetett elmélyültebb szintet is legfeljebb népszerű-tudományosnak nevezném, semmiképpen sem tudományosnak. Bár nem is ez a tárlatok célja.) Mindkét kiállítás a befogadhatóságot és az azonosulhatóságot tartja szem előtt, mindkettő egyszerre tárgyilagos, ugyanakkor személyes és emberi. 

És mi, büszke magyarok?

Néhány, szerényebb léptékű próbálkozástól eltekintve kifejezetten a büszkeséget, a felemelt-fejűség élményét a látogatókban előidéző múzeum - mert a példák alapján múzeum is előidézhet ilyet! - a rendszerváltás óta még nem jött létre Magyarországon. Nem arról van szó, hogy tisztes és fontos kiállítóhelyek, kiállítások ne lettek volna. De hiányzik a múzeumok sorából ez a bizonyos élményszerű, digitális, személyre szabott, grandiózus csodaintézmény. Persze, izgatottan várom a Sorsok Házát, a városligeti Magyar Zene Házát, a Néprajzi Múzeumot és társaikat. De ha már házaknál tartunk: többen is reméltük, hogy 2016-ban, a hatvanadik évforduló alkalmából bejelentik, hogy létrejön az 1956-os magyar forradalom múzeuma Budapesten. Na, erre még várhatunk...

lengyel rendszerváltáshoz alapvetően hozzájáruló Szolidaritás mozgalom múzeumát annak "szülőhelyén", Gdanskban 2014-ben nyitották meg. Mi pedig, büszke magyarok, akiknek három nemzeti ünnepéből kettő is forradalmakhoz kötődik, 28 évvel a rendszerváltás után még mindég nem hoztuk létre Budapesten a magyar rendszerváltáshoz alapvetően hozzájáruló '56-os forradalomról szóló múzeumot. 

Az nem kérdés, hogy előbb vagy utóbb, így vagy úgy, de létre fog jönni a Forradalom Háza Budapesten. Viszonyaink ismeretében csak az lesz a kérdés, hogy eléri-e majd azt a szinvonalat, amit tapasztaltam 2016. novemberében a gdanski Európai Szolidaritás Központjában valamint a varsói Lengyel Zsidóság Történetének Múzeumában (Polin)

 

Győztünk

Gdanskig kellett utaznom, hogy találkozzak a híres-neves pesti csizmák műgyanta másával Tischler János történész és Engelmayer Ákos volt nagykövet társaságában. A képen is megcsodálható csizmákra tehénkedést receptre kellene felírni identitásválságos belhoni egyéneknek.

Sietős

A 301-esben jártunk a napokban. Márton András, Tittmann József, Stelcz Gyula, Lőcsei Pál - ismerős nevek a kőlapokon, arcok és hangok a filmszalagokon. Elment Lucza Béla is, akinek kilőtték mindkét szemét az oroszok és aki a Hadak Útján lakott a XI. kerületben. Idő van.

Kiállítás kiadó!

2016-ban több módon mutathattam be a 24. óra projekt eredményeit, ötvenhatosok arcait és történeteit. Könyvet készítettem, honlapot újítottam meg, előadásokat tartottam, kiállítottam. Az év eseményeiről számot adó első posztban a kiállításokról szólnék.

img_0472.JPG

Szeptember 29-én a pesterzsébeti Gál Imre Galériában vettem részt csoportos ötvenhatos tematikájúnak mondott kiállításon. (Félreértés ne essék, a fenti kép Helsinkiben készült.) Mivel közel van oda a híres-neves Juta domb (ahol 1956. novemberében egy magyar tüzéralakulat összecsapásba keveredett egy szovjet hadoszloppal), három egykori juta dombi honvéd fotóját adtam be a tárlatra.

A közlekedő helyre akasztották őket.

Értem én, hogy kvalitásaitól függetlenül a közgondolkodásban egy fénykép egy olajképnél mindenképpen értéktelenebb - elvégre fotózni mindenki tud. A fotó a festménnyel szemben hátrányban van, ha a kiállítóterem kevéske falfelületét kell elosztani közöttük. Azonban egy lépcsőfeljáró fala bemutatásra teljességgel alkalmatlan hely. A lépcsőn az ember közlekedik és nem áll meg szemlélődni.

pesterzse_bet2.jpg

Míg a mindenféle képzőművészetek kiállítóterembe kerültek, annak a három embernek a portréját tették a legxarabb helyre, akik hatvan éve pontosan ott, Pesterzsébeten kockáztatták az életüket. Vasi Ferencről, Kocsis Zoltánról és Varga Józsefről beszélek (balról jobbra).

vasi_ferenc_400.jpgkocsis_zoltan_400.jpgvarga_jo.jpg

 

 

 

 

 

 

Az érzéketlen lépcsőtárlattól eltekintve szép és méltó kiállításokban gazdag volt az ősz. Október 7-én Kőszegen állíthattam ki ötvenhatosaim közül húsz embert a református templom kiállító termében. Lőrincz Zoltán művészettörténész nem csak kitalálta és megszervezte az eseményt, hanem még a képek felrakásában is segített.

Felbukkantak az osztrákok is.

Ha máshonnan nem, onnan észre lehetett venni, hogy a vernisszázs mondatait németre is lefordították. Hoztam a szokásos szenvedélyes formám, elmondtam, hogy mostanában azokat a külföldieket is fotózom - interjúvolom, akik segítettek a menekült magyaroknak, szolidárisak voltak velük. És bár majd' mindenki Ausztria felé távozott, olaszokat, lengyeleket, finneket már fotóztam de osztrákokat még nem. Pedig bizonyára él még néhány öreg, aki cselekvő részese volt a segítség különböző formáinak.

Úgyhogy a jelenlévő néhány osztrák rögtön meghívta a kiállítást Ausztriába, hátha találok így osztrákokat.
koszeg31007.JPG

Találtam is, méghozzá Bildein-ben (magyarul: Beled), ahol november 4-én kiállítottam tíz képet, és elmondtam a falu jelen lévő aprajának-nagyjának, hogy "ötvenhatos osztrákokat" keresek.

Aztán történt, ahogy kell: a szünetben odajött egy hölgy, hogy a hátrébb álldogáló idős férfi és asszony tudna mit mesélni azokról az időkről. Szó szót követett: a férfi néhány társával máglyát gyújtott éjszaka a határ osztrák oldalán, hogy a sötétben botorkáló menekülő magyarok oda (a fényre), a szabadságra találjanak. Az asszony nőtársaival a faluban szorgoskodott, a már megérkezetteket pátyolgatták meleg teával, kedvességgel. 

bildein1104.jpg

November végén visszamentem Ausztriába a fotóaparátusommal, bő egy órát beszélgettünk az öregekkel, a közben készített fényképeket most hivatom elő (ti. filmre fotózok), remélem, lesz köztük hiteles kép róluk. Itt kell megemlítenem Szabadfi Zoltánt, aki ezúttal (németül) beszélgetett helyettem, így csak a fényképezéssel kellett törődjek.

Back to the USSR Finland.

Mindeközben októberben visszaérkezett a fotóanyagom Helsinkiből: több ezer kilométert utazott egy év alatt - egy éve novemberben Helsinkiben volt, később Tamperében majd Jyväskylä-ban. Sajnos e két utóbbi helyre nem jutottam el, Richly Gábor, a kiállítás életre hívója mutatta be a portrékat a közönségnek.

Döbbenetes átélni, amikor több ezer kilométerre Magyarországtól olyan emberekkel találkozom, akik elérzékenyednek a magyar szó hallatán, emlékeket, élményeket, érzéseket idéz meg bennük a magyarság úgy, hogy ők nem is magyarok, és életükben összesen egy-két magyar emberrel találkoztak személyesen. Távoli barátaink, jó lenne számon tartani valamennyiüket.

Opera is volt.

Kőszegen, Bildein-en és a finn városokon kívül október 20-án a budapesti Operában is bemutatkoztak a finn és a magyar portrék. (Ez utóbbi helyszin annak köszönhető, hogy élete egyik utolsó fotóját készíthettem Einojuhani Rautavaara finn zeneszerzőről, akinek '56 kapcsán írt operáját október 21-én mutatták be a dalszínházban.)

Nem hegyezem a részleteket, az ügymenet az itthon szokásos módon alakult: halogatták, halogatták a megnyitás időpontját (mármint Operáék) mondván, a főegyén ekkor nem ér rá, akkor nem ér rá, majd miután az utolsó pillanatban kiböktek egy időpontot, röviddel a megnyitó előtt közölték, hogy a főegyén mégsem lesz jelen. 
budap11021.jpgA finn nagykövet mellett számos kedves barát, ismerős azonban jelen volt és így valójában ők voltak a főegyének. És mi több: az előadások szünetében aztán hetekig láthatták az operabarátok a vörös szalonban feltett finn-magyar portrékat.

Gdansk-i anzix.

A Balti-tenger partján volt a következő tárlat - bizonyos értelemben csak részben az én kiállításom. Elsősorban ötvenhatos (lengyelekhez kötődő) tárgyi emlékeket mutatott be a városi múzeum, és e mini-tárlat keretében hat portrém (három magyar szabadságharcosról és három lengyel barátunkról) az installáció része lett: 120x160-as méretbe felnagyítva és kiprintelve adott a kiállításnak keretet, néhány mondatnyi szöveggel. 

pol31129_1.jpg

A magyar forradalom és a lengyelek közötti kölcsönhatásról nem szólnék, de azért belinkelem Tischler János történész tanulmányát, aki Keresztes Gáspárral együtt létrehozta ezt a kiállítást (tavasszal további négy lengyel városban lesz bemutatva az anyag).

Gdanskban megnéztem a Szolidaritás múzeumát, erről és egy másik nagy hatású varsói múzeumról december végén egy külön posztban számolok majd be.

Egy kiállítás - akár egy honlap vagy egy könyv - csak akkor fejt ki hatást, ha találkozik a közönséggel. Ötvenhatos kiállításom most hazatért, nálam van - vagyis nem találkozik a közönséggel, nem működik, nem hat. Nem ezért készítettem. Tehát Bildein, Kőszeg, Gdansk és Helsinki után

kiállítás kiadó!

30 darab 60x80-cm fekete-fehér portréfotó a finn-magyar barátságról (leginkább '56 kapcsán) keresi kiállítóhelyeit 2017-ben is, Magyarországon és a szomszédos államokban. Itt lehet jelentkezni, érdeklődni, levelet írni.

img_0441.JPG

1956.hu nem eladó

"1956.hu nem eladó!"- mondtam a lelkes fiatalembernek, aki megkeresett az emlékév kezdetén, hogy milyen feltételekkel adnám át az 1956.hu-t. Apámnak megígértem, hogy folytatom az ötvenhatosok fotózását, úgyhogy nemrég kifizettem 10 évre előre a domainhasználati díjat is.

Az érdeklődés azért beizzított.

Háromnegyed év munkájával teljesen megújítottam az 1956.hu honlapomat. Azért, hogy az általam fotózott ötvenhatosoknak végre legyen egy saját, csak róluk szóló virtuális múzeuma - bár ez nem a legjobb szó: szóval egy helyük legyen inkább, ahol mindig lehet velük, arcukkal - sorsukkal - nevükkel találkozni. A honlapot úgy terveztem, hogy mobilbarát legyen, okostelefonon is jól és olvashatóan nézzen ki. 

ke_pernyo_foto_2016-11-11_21_12_49.png

Mivel minden fiatal a mobilt bizgerálja.

Szóval célcsoportom a fiatalok, ezért aránylag kevés szöveget rendeltem az egyes portrékhoz első szinten (a nyitóoldalon csak néhány szót), második szinten már 2-3 mondatot (ha valaki iszonyúan kiváncsi), míg harmadik szinten már egy-egy sztori is olvasható. Sőt, aki utál olvasni, annak egy-egy videóban én mesélem el az adott ötvenhatos egy jellemző történetét.

ke_pernyo_foto_2016-11-11_21_13_21.png

Néhány őrült segített mindezt megcsinálni. Kiemelem a Creogroup csapatát, akik programoztak, Rácz Zsuzsát, aki gépelt és Petres Andreát, aki fordított. Valamennyien ingyen dolgoztak. Mert az emlékéves 13 milliárdból honlapra sajnos nem lehetett pályázni... Pedig amit mi csináltunk, az ötvenhatosok arca-neve-sorsa az akkor is a neten lesz még, mikorra az '56-os romkocsmák és társaik emléke már elenyészik.

ke_pernyo_foto_2016-11-11_21_14_20.png

És mondhatnám, hogy miként ötvenhatban a fegyveres ellenállás a Corvin-közben, a honlap is vegytiszta civil összefogásból született.

Az 1956.hu már csak ezért sem eladó. 

Kiállítás a kőszegi reftemplomban

Abban a református templomban állíthattam ki ötvenhatosaimat, amelyet apám, Csete György tervezett húsz évvel ezelőtt. Nem kifejezetten egy szokványos kiállítóhely egy templom, de apám szándékosan az épület alá tervezett egy sokszögletű, kiállításokra is alkalmas közösségi teret. (Az építész nem nyugodott, a benne rejlő képzőművészt pedig mindig izgatja a művek bemutatásának lehetősége - talán ezért tervezett kiállítóhelyet a templom alá...)

ko_szegitemplom.jpg

(fotó: Zsitva Tibor)

A kiállítást a helyi kultúraszervező, egyetemi tanár, művészettörténész, a Kőszegi Művészeti Egyesület elnöke, dr Lőrincz Zoltán szervezte, kürtölte szét sőt, a képeket is együtt tettük fel. Mintegy harmincan lehettünk a megnyitón, a közönség fele osztrák, néhányan Ausztriából érkeztek. A vernisszázs lehetőséget adott, hogy arról is szóljak a két kiakasztott lengyel ötvenhatos (Edward Lisewszki és Hanna Kwasnievska) kapcsán, milyen sokan voltak külföldön, akik szolidárisak voltak a magyar forradalommal és ennek különféle tevőleges tanujeleit adták: vért adtak, tüntetést szerveztek, ruhát gyűjtöttek, menekülteket fogadtak be, és így tovább.

andau_2.jpg

(magyarok 1956-ban az andaui "híd"-on Ausztriába távoznak)

Kőszegen, a határ mentén óhatatlanul is eszembe jut, hogy bizonyára számos osztrák is volt közöttük, hiszen majd' minden menekült Ausztria felé távozott. Milyen jó volna néhány arcot, nevet ismerni közülük!

img_1783.JPG

(osztrákok és magyarok a megnyitón, balról Rudolf Strommer, Básthy Béla, dr Lőrincz Zoltán, Csete Örs, Franz Steindl)

Osztrák barátaink nem tétováztak: rögvest meghívtak, hogy november 4-én tíz képpel csináljunk egy kamaratárlatot Ausztriában, Bildein-ben (magyarul: Beled, Szombathelytől 15 km), a határ osztrák oldalán fekvő községben. Bizonyára élnek még néhányan arrafelé, akik segítették a magyar menekülőket.

dsc_0033.JPG

(Básthy Béla alpolgármesterrel, fotó: Gódor József)

Hiányoznak arcképcsarnokomból, külföldi barátaink közül olyan osztrákok (és őrvidéki magyarok), akik segítettek a menekülteken. Ma már idős emberek, de néhányan elmondhatják, mi történt. Talán ez az őrvidéki kiállítás hozzájárul majd ahhoz, hogy találkozhatok néhányukkal, megörökíthetem arcukat, sorsukat. 

Újratervezett ötvenhat

Pontosabban: megújul az 1956.hu.

Teljesen újraterveztem. Január óta dolgozom rajta, igyekeztem egy olyan felületet készíteni, amely kielégíti a fiatalok igényeit is, így elsősorban kevés a szöveg és inkább a képek hangsúlyosak, valamint okostelefonon is jól néz ki és jól funkcionál.

A cél érdekében minden ötvenhatostól minimálszöveget (1-2 jólirányzott mondatot) tettem fel a honlapra, élettörténetük bővebb fejezete (1-1 oldalnyi terjedelmeben) csak kifejezetten a kiváncsiaknak érhető el, külön kattintást követően. Mindenkihez csatoltam egy rövid (2-3 perc hosszúságú) videót is, ahol az esetek zömében én mesélem el hősöm sorsát, egy-egy történetét. 1956_web_home.jpg

23 ötvenhatossal indul a honlap, de mivel több mint 120 elkészült interjúm van - és folyamatosan készítem az újabbakat -, a honlapon is fellelhető ötvenhatosok körét hetente bővíteni fogom. Nem csak magyarok, hanem külföldi barátaink is felkerülnek a netre. Mindezt okostelefonra terveztem lévén, minden tizen- és huszonéves azt nyomkodja a tömegközlekedésen (és gondolom otthon is), azon hallgat zenét, tájékozódik. Bízom benne, hogy az 1956.hu-ra is ráakad néhányuk.

Ja, és elkészült a honlap angol nyelvű verziója is.

Mindez nem volna, ha néhány ember önzetlenül, honorárium mentesen nem segít: Petres Andrea angol fordításban, Rácz Zsuzsa gépelésben, Radványi Zsolt képszerkesztésben. Köszönöm a munkájukat.

Mivel a honlapot magam finanszírozom, örömmel fogadok további önkéntes segítséget az ötvenhatosok illetve külföldi barátaink szövegei kapcsán, különösen az alábbiak szerint: 1) olasz nyelvű hangzó szöveg legépelésében; 1) olasz nyelvű gépelt szöveg magyarra fordításában; 3) interjúszövegek olasz, német illetve francia nyelvre fordításában; 4) interjúszövegek bármely nyelvre fordításában. Segíteni akarók és tudók ide írhatnak.

Honlapomat nyáron elhunyt édesapám, Csete György emlékének ajánlom, aki az ötvenhatosok további fotózására bíztatott és támogatta munkámat. A Műszaki Egyetem első éves hallgatójaként 1956-ban maga is ott volt néhány ismert helyszinen, sőt, néhány fotót is készített - ha ezeket meglelem a hagyatékban, mindenképp közlöm. 

Pongrátz Gergely tere

Oly jó, hogy Pongrátz Gergelynek van tere Budapesten!

img_1743.JPG

Talán kevesen tudják, ezért írom meg: kis terecske, néhány paddal, fácskával. Zuglóban, a Nagy Lajos király út mentén, a Fogarasi út keresztezésében. (És milyen fura, hogy bemondja a bemondó a villamoson: Pongrátz Gergely tér következik.) Mivel nem tudtam a térképet ide beilleszteni: kattints, és itt a pontos helyszín.

Ami iszonyú, az a szobor, ami a téren álldogál.

img_1734.JPG

Bajusz még nagy jóindulattal sem ismerhető fel. (Nézd meg a blogom tetején a Pongrátz Gergely fotót - hasonlít?) Nem tudom ki követte el a szobrot, de talán szerencsésebb lett volna mást megbízni a mintázással. A szemüveg amúgy is próbára teszi a szobrászokat, a fej, a hetvenes évek dizájnját idéző okuláréval, összehúzott szemmel, durva alsóajakkal és egy zsinóros zakórésszel - eklektikus katyvasz, és sajnos ellenszenves. A pokol felé vezető út is jóindulattal van kikövezve: kár, hogy a civil fegyveresek egyik legismertebbikéről az ábrázoltra abszolút nem jellemző vonásokat/gesztusokat hordozó hiteltelen portré készült.

Véleményem szerint ennél a nyikhaj szobrocskánál hívebbül jelenítette volna meg Bajuszt, a Corvin köz egykori parancsnokát, a máig egyetlen '56-os múzeum alapítóját például egy húsz tonnás gránittömb, brutálisan, mozdíthatatlanul, némán és sötéten. És az üzenete is méltóbb lett volna '56 szelleméhez.

big-stone.jpg

Pongrátz Gergely könyvét én a nyolcvanas évek végén olvastam, még a szociban egy éjszaka alatt, egy barátom Magyarországra becsempészett, salátává olvasott példányát. Nem sok ötvenhatos írta le emlékeit, élményeit a forradalomról. Sodró, érdekes, persze elfogult és heroikus. Érdemes elolvasni, főleg, ha szubjektív visszaemlékezésként olvassuk. Ércnél maradandóbb emlékmű. 

letoltes.jpg

Újraéledek

Ebben az évben van a forradalom hatvanadik évfordulója, ezért 2016-ot a továbbiakban nemes egyszerűséggel Jubileumi évnek fogom nevezni.

Pillanatnyilag kevéssé kalkulálok azzal, hogy a századik évfordulót, 2056-ot megérem, de ha mégis, elég biztosnak tűnik, hogy a forradalom egyetlen résztvevőjével sem találkozhatok majd akkor - legalábbis földi viszonyok között nem. Tehát most kell a feladatot elvégezni. 

img_0563.JPG

Mi a teendő?

Ma még élnek - fogyatkozó számban - a forradalmi idők tanúi: az úgynevezett ötvenhatosok, az egykori fegyveresek, a forradalom okán elítéltek. A következő hónapokban felpörgetem azt a dokumentációs munkát, amelyet bő húsz évvel ezelőtt kezdtem el az ötvenhatosok életútjainak rögzítésével, arcképük megörökítésével. Pontosabban: nem felpörgetem, hanem folytatom 15 év szünet után (ami alatt az életem eléggé másról szólt.) A lényegre fókuszálva: '56 szellemében újraéledek.

Vállalásaim a Jubileumi év kapcsán az alábbiak:

1) Ötvenhatos fegyveresek fotózásának folytatása - elsősorban az egykor halálra-, életfogytra ítéltek és az '56-os részvételük okán börtönbüntetést elszenvedettek érdekelnek. A célom június 3-ig legalább 30 ember, december 13-ig összesen legalább 50 személy megörökítése.

img_0428.JPG

2) Ötvenhatos külföldi barátaink fotózásának folytatása - a már felkeresett olaszok, lengyelek és finnek mellett szeretném más nemzet fiait-lányait is megörökíteni, olyanokat, akik a forradalom alatt illetve utána szolidárisak voltak a magyarsággal illetve segítettek a magyar menekülteken. A célom legalább három országba az utazást és a fotózást megszervezni és oda eljutni 2016. augusztus 31-ig.

3) Ötvenhatos honlapom (www.1956.hu) teljes átalakítása: a jelenleg ott elérhető cikkeket átköltöztetem a blogra. A honlapon kizárólag az ötvenhatosokról készített portréfotóim és életút-interjúim lesznek elérhetők. A korábban rögzített negyvenezer perc interjú valamint ezer fotó digitalizálása, leírása és szerkesztés utáni közreadása is megkezdődik. A megújult honlapra a határidő 2016. február 16., az idegennyelvű változatot 2016. július 14-ig adom közre.

+1) Az ezredfordulón már megjelent 1956 Budapest Arcok és sorsok c. könyvem az újabb arcképekből is válogatott, bővített kiadását tervezem 2016. augusztus 29-i határidővel.

img_0364.JPGA felsoroltak megvalósítása kizárólag a Jóistenen és rajtam múlik. Ami engem illet, ezzel a bejegyzéssel megtettem az első lépést. Reménységgel, hogy folytköv ;-)

 

 

 

 

 

(A fotók a 2015. október 23-i helsinki Balassi Intézeti kiállításom előtt/megnyitásán készültek.)

img_0479.JPG

img_0532.JPG

img_0522.JPG

 

 

 

img_0598.JPG

'56 örökzöld

Egyetlen egyszer van a történelemben, hogy két évszám egybeesik: éppen 56 éve volt 56.

Ha rátekintünk egy idén 56 éves emberre, úgy nézhetünk rá, pillantásunkkal úgy mérhetjük fel, hogy íme: ennyi növekedés, ennyi tapasztalat az, ami egy bő fél évszázad alatt egy emberre rárakódik, és aztán az arcán, a tekintetén, a mozdulatain, a szavain keresztül megjelenítődik.

Az '56 óta eltelt 56 év alatt mi rakódott a mi közös arcunkra, mi rakódott a magyar történelemre? Milyenek a magyarság mozdulatai, cselekedetei, megnyilatkozásai? Történelemmé lettek-e cselekvéseink vagy csak éltünk a nagyvilágban s csupán megtörténtek velünk az események? És ami ennél lényegesebb: belerokkantunk ebbe a fél évszázadba, vagy éppen ellenkezőleg: megerősödtünk? Ami engem illet, szeretnék bizakodó lenni.

Ha már a számoknál tartunk: több mint száz ötvenhatos fegyveressel készítettem életút interjút a 90-es években és az ezredfordulón, közöttük húsz egykori halálraítélttel. (Fotóztam is őket, mindez az 1956.hu internetes oldalamon  megtalálható.) Mondandómat öt tételre bontom, ha tetszik: öt ötvenhatos tantörténetre, és általuk idézem meg a forradalmat.

DSCF3246.JPG

Az első: Peredi László története

Van-e bennünk gyermeki naivitás? Tudunk-e gyermekek maradni? A házi feladat felnőtteknek: menj haza úgy, hogy ma, mint egy gyermek, nem szólsz vissza: zokszó nélkül megcselekszed azt, amit társad kér tőled.

A második: Hrzova Erzsébet története

Így mondta el: „Egyik nap bejöttek a kapitányságra emberek, hogy menjünk már néhányan nekik segíteni. Szeretnének élelmet vásárolni - mert már nincs mit enniük - és a Közért üzletvezetője azt mondta, hogy nem nyitja fel az üzletet. Azért kellett kimennünk, hogy megmondjuk neki, hogy nyissa fel a boltot, különben az emberek feltörik és akkor biztosan kárt is okoznak. Amikor odaértünk, kérdi a közértes, hogy mit akarunk itt? - Ide figyeljen jóember - válaszoltam neki - itt rohad meg magának az ennivaló. Nyissa ki az üzletet és adjon élelmiszert a népnek, mert nincs mit enniük! - Erre azt mondja: - Nem nyitom ki, mert hogy számolok el majd a népnek! - Én meg azt válaszoltam neki: - Hát a nép itt van maga előtt! - Nem akarta erre sem kinyitni. - Nézze, ha kinyitja a boltot - mondtam neki - akkor csinálunk egy listát, és én aláírom, hogy fegyverrel kényszerítettem magát, hogy felnyissa az üzletet. - Amikor a hasához tartottam a géppisztolyt, akkor azért odaadta a kulcsot, így nem kellett szétlőnöm a zárat. Közölte, hogy de ő nem fogad el pénzt. Hát, ha nem fogad el, akkor nem fogad el! Utána el is tűnt onnan. Csak a tárgyalásunkon jelent meg és vádpontként, mint "fegyveresen elkövetett rablás és gyilkossági kísérlet." Esküszöm, hogy én onnan még tíz deka vajat sem vittem el a magam számára! A közértesnek a haja szála sem görbült meg! Így is halálra ítéltek."

Van-e bennünk szolidaritás? Segítünk-e az elesetteken? A házi feladat, hogy még ezen a héten segítened kellene egy rászorulón szóval vagy cselekedettel.

A harmadik: Kalina János története

Ezt mesélte: „Nem szégyellem, én is adtam nekik. Ezért voltam aztán elítélve, mert fegyveres harcom volt a szovjet hadsereg ellen. "A Magyar Népköztársaság ellen irányuló fegyveres szervezkedésben való tevékeny részvétel, számbelileg meg nem állapítható gyilkossági kísérlet" miatt. Lőttem én ott járműveken lévő katonákra. De a teherkocsiban lévő katonák is lőttek minden mozgásra, mint a bolond óra. No, gondoltam az anyátok, akárkik vagytok, én magyar katona vagyok, Magyarországon vagyok, ez a hazám! Nekem nem szabad lőni mert ők rám lőnek a saját hazámban? Pusztuljatok! 7.62-es dobtáras géppisztolyom volt, amelyet még az amerikaiak gyártottak, később kezdték gyártani az oroszok is. A védőburkolaton még ott volt a sarló - kalapács. Tíz lövésből lőttem ezret meg kilencszázat. Én lőttem be a saját fegyveremet a lőtéren."

A kérdés: van-e bennünk halált megvető bátorság? Feláldoznánk-e magunkat a hazáért? Házi feladatként még novemberben tégy valamit a hazáért, tágabb környezetedért, önkéntesen, ellenszolgáltatás nélkül.

A negyedik: Obersovszky Gyula története

Ezek a szavai: „Aztán másnap is kiváltam a tömegből, mert beugrott az isteni szikra. Ahol ekkora tömeg van és ekkora találkozás igazság - tisztesség és a nép között, ott van a helye a sajtónak! Hiszen mit ér mindez, ha nincs szívéből fogant sajtója?! Bevágódtam a New York palotába * és percek alatt megírtam az akkori vezércikkemet. Átmentem a nyomdába a második emeleti csapóajtón, összeszedtem a szemétből ilyen tíz cicerós ólombetűket, amiből csodák - csodája, pontosan az jött ki, hogy IGAZSÁG - semmi más. A legalapvetőbb, ami ennek a népnek a kívánsága volt. És ez a lap lett az egész szocialista világrendszer első szabad, független orgánuma. Nekem is van egy példányom - amit harmincnégy évig, egy konyha asztal lábába fúrt lukban, egy mérnök házaspár rejtegetett. A két kislányuk évtizedekig ezen az asztalon evett. És nem is tudtak róla."

Fontos-e nekünk az igazság? Mennyit ér meg nekünk az igazság kimondása? A házi feladat férfitársaimnak nem lesz könnyű, de kíséreljük meg: még ebben az évben valld meg három szerettednek, mennyire szereted.

Az ötödik: Luca Béla története

Így mondta: „Amikor elkezdtek piszkálni - feltartott kéz, meg minden -, akkor már gondoltam, hogy itt nagy baj lesz. Az egyik tiszt az keveset ütött - a köpés sem nagyon ment - de a másik az gyönyörűen kezelésbe vett. Az a közlegény, aki ott volt, az már tudta, hogy mi következik. Elfordultak, ott lézengtek, el akartak menni. A tiszt, aki bántott, az előttem van ma is, és ha ezer ember ide áll, akkor is, mint az idomított farkaskutya, úgy szedem ki, hogy az volt, ő volt. Hiszen őt láttam utoljára! A kezét a mellemre tette, és tolt. A pisztoly a másik kezében volt. Megfordított, jól belém rúgott - a rúgástól majdnem elestem - és körülbelül egy - másfél méterre kerülhettem tőle. Akkor én már benn voltam a fürdőszobában. Föltartott kézzel még mérges is voltam: - A francnak jöttetek ide - magyaráztam - én vagyok magyar, én vagyok itthon, nincs itt Szuez! - mert tudtam, hogy ezek azt hiszik, hogy én vagyok a kapitalista, meg minden. És szembe akartam fordulni vele, hogy mondjam a magamét. Akkor jött a lövés. Elkapta a homloküregemet, nyitott szememet, mind a kettőt, rögtön szét is mentek. Egy másik a szám szélét érte. A fejlövéstől elszédültem és elestem. Összekucorodtam a padlón, meg se mozdultam, hogy azt higgyék, kész vagyok. És akkor fekve még egyet belémeresztettek. Ez a lövés a lapockámból kivitt egy csontdarabot, megkerülte a szívemet és itt jött ki, a nyakamnál. Akkor vesztettem el az eszméletemet."

Szemébe merünk-e nézni a sorsunknak? Álljuk-e a halál pillantását? Ezúttal nincs házi feladat – a halállal valamennyien találkozni fogunk.

DSCF3249.JPG

2001-ben jelent meg '56-os könyvem változataként Tokióban egy japán nyelvű album ötvenhatos hőseimről. Miért japánul? Én is ezt kérdeztem a japán nagykövettől, amikor az ötlettel megkeresett. Ahogy ő mondta: „ötvenhat világpélda, Dávid és Góliát örök tanulsága, illusztrációja. Japánnak szüksége van a nagyszerű helytállást bemutató forradalom történetére." A könyv itthon ezer, Japánban hatezer példányban jelent meg, és valamennyi Japán iskolába eljutott.

'56 mai tanulsága, hogy nincs vesztes harc, vesztes küzdelem: a naivitás, a szolidaritás, a bátorság, az igazság győzedelmeskedik.

'56 56 év múltán is örökzöld.+

+A 2012. október 23-án Letenyén elmondott beszédem szerkesztett változata.

meghívó.jpg

könyvbemutató és gombaház

Csete György építész életrajzi könyvét mutatjuk be 2011. november 30-án, szerdán, a Magyar Építőművészek Szövetségében (a Nemzeti Múzeum háta mögött, VIII. Ötpacsirta utca 2.) 18.00 órától - lesz bor, pogácsa és dedikálás is. Szeretettel hívunk várunk minden '56-ost és nem '56-ost. A könyvet - amelyet én hoztam a nyáron "tető alá" - Finta József építész és Szabó Tamás szobrászművész mutatja be.

Édesapám 1956 szeptemberében kezdte a Műegyetemet, a forradalomban ott volt, látta, fotózta, egyszer talán néhány képe is felkerül ide. Forradalmár nem az utcán lett hanem az építészetben: a hetvenes évek elején tervezte és építette meg a képen látható csodát a Mecsekben, az orfűi Forrásházat, a kibontakozó organikus építészeti mozgalom emblematikus épületét, amely ma már védett műemlék. A szocializmusban épült - hát nem forradalmi? Az orfűiek csak "gombának" hívják, ha arra jársz, keresd fel - de előbb még gyere el a könyvbemutatóra!

negyvennyolcas honvédportrék


1902-ben egy felhívást tettek közzé, miszerint Kossuth születésének 100. évfordulója alkalmából a még élő 1848-49-es honvédek fotóiból egy nagy emlékkiállítást kívánnak rendezni.

Élt Hódmezővásárhelyen egy fotográfus, Plohn Józsefnek (1869-1944) hívták. Olvasta a felhívást, és mivel ő volt akkortájt a városi fényképész, nem volt megerőltető feladat számára a városban még élő idős honvédek felkutatása. Műtermébe invitálta őket, és nem sokat teketóriázott: festett háttere elé állítva - ültetve, saját költségén, megörökítette az öreg hadfiakat. Valószínűleg nem nagyon állítgatta őket: ahogy odajárultak a fényképezőgép elé, a fotográfus figyelmet kért, majd fürgén exponált. 150 veteránt fotózott le, 131 portré maradt fenn.

A hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum tulajdonában álló üveglemezek veteránjai felvették legméltóbb ruhájukat, kitűzték a kitüntetéseiket, és beletekintettek a favázas kamera objektívjébe. Nem is álmodta tán egyikőjük sem, hogy pillantásuk majd túl él vagy száz esztendőt, és a máig elér. Ne felejtsük: a fotók öregjei még saját szemükkel látták a Piskinél hídvédő Bemet, a komáromi várvédő Klapkát, a világosi síkon Görgeyt. Saját szemükkel látták a dicsőséget és a bukást.

Nem tudni, a fotográfusnak származott-e valami haszna az egészből. Nem hinném. A '48-as honvédok megörökítése, a bő ötven évvel azelőtti, vesztes szabadságharcra való sajátos emlékezés a kiegyezést követő századforduló milleniumos / szecessziós / dekadens, egészen mással foglalkozó hangulatában valószínűleg nem számított a - mai szóhasználattal élve - "trendi témák" közé.

A Negyvennyolcas honvédportrék (Budapest, Zrínyi Kiadó, 1992.) című Plohn-féle album ma már csak az antikváriustól szerezhető be. A képeket nézegetve bizony eszembe jut, hogy Plohnt nem azért szeretjük, mert fotós szemszögből izgalmas portrékat készített, hanem azért, mert egyáltalán megörökítette azokat az embereket, akiket más fotográfus nem.

A könyv hasonló beállítású, barnás árnyalattal nyomott portrékat tartalmaz. A nagyalakú kötethez Demeter János írt utószót, eligazítva a nézelődőt a fotográfus életében, a fényképek készületének körülményeiben. Kár, hogy nem tudunk meg semmit arról, hol jártak, merre voltak bakák a képeken látható hadfiak. Érdekelt volna az is, hogy Hódmezővásárhelyen annak idején milyen társadalmi szerepük, megbecsültségük volt a '48-as veteránoknak, illetve milyen hagyományok, énekek, történetek, tárgyak maradtak fönt róluk / tőlük / általuk. Bár nem kedvelem fotóalbumban a sok szöveget, jelen esetben hiányolom a többet. A kötet bőrkötése nyilván a beltartalom értékét lenne hivatott emelni, kár, hogy a fotók nyomdai minősége elmarad a kecsegtető külalaktól.

Mindezek ellenére alapmű.

Mert ma e könyvön kívül nincs más lehetőségünk szembenézni '48-49 hétköznapi hőseivel. Nem a miniszterekkel és tábornokokkal, mert azokról mindég marad fenn elég ábrázolás, hanem a hadat alkotó, a bőrét naponta vásárra vivő egyszerű emberekkel. Akik ráncosak, nyúzottak, kopottak. Akik azzal, hogy megmaradtak,  tanúkká, eleven jelekké váltak családjukban, városukban, országukban. A fotó életre kelt, holott az ábrázolt már régen elenyészett. Lapozgatom tehát ezt az albumot, a néma hadfiak szemébe nézek, és keresem tekintetükben a dicsőséget és a bukást - keresem a szabadságharc igaz történetét, amit csak ők mesélhetnének el nekem.

Vajon kinek a szemébe fognak nézni az ötvenhatosok például 2100-ban?      

 


Fotók: Plohn József (a képek a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum tulajdonai)

 

hazai pálya

Megtisztelő felkérést kaptam néhány hónapja Ferenczy Zsolt festőművész barátomtól, hogy szűkebb pátriájában, Püspökladányban rendezendő kiállítását március 14-én (az ünnep előestéjén) nyissam meg. Örömmel vágtam rá az igen-t, különösképp, hogy az ilyen kiállításnyitások után végre alkalom nyílik arra, hogy rég nem látott barátommal a szokásos féléves-éves esti borozós-vacsorázós beszélgetésünket abszolváljuk. Hogy végül is libacomb vagy tökfőzelék lesz, az majd kiderül.

De nem erről kívánok elmélkedni, hanem inkább arról a gyötrődésről beszámolni, amely - úgy tűnik - nem csak a műveket létrehozó festőművész sajátja, hanem a kiállítást megnyitó baráté is, aki se nem festő, se nem művész. "Mit fogok én Püspökladányban mondani?" - hasított belém sűrüsödő gyakorisággal a kérdés az elmúlt héten, napokban, órákban. És persze az utolsó pillanatra hagytam a választ: van nekem egy ötvenhatos blogom: egy blogbejegyzés lesz a megnyitó szövege.

Mi köze a Ferenczy Zsolt képeinek 56-hoz? Hamarosan megtudjuk.

Hazai pálya - áll a kiállítás utolsó pillanatban (itt is egy utolsó pillanat!) elkészült, így ki nem küldött meghívójában. Ízlelgetem ezt az állandósult szókapcsolatot... Bár magam nem tudok focizni, Zsoltról sem gondolom, hogy lelkes focista lenne, mégis, maradjunk a foci világában. A hazai pálya lejtős, lejt, mindig a megfelelő irányban. Egyrészt tehát segíti a hazai csapatot, mert a hazai pályán ha marhaságot is csinálnak az aranylábú fiúk, a végén jár a taps. Másrészt a hazai pálya biztonságos: ismerős, gödreivel és szegleteivel együtt, ahol több gólt kapni mint adni szégyennek számít. Segít és biztonságos - pont ezért nehéz a hazai pálya.

Avagy 1848-ban és 1956-ban nem-e a hazai pályán vívtuk szabadságharcunkat? Mégis vereség lett a vége - legalábbis rövid távon. Győzhet-e, avagy lehet-e próféta Ferenczy Zsolt a saját környezetében, városában? Hogyan tekintenek az itteniek erre a pszichedelikusra festett világra - a saját világukra kéményestül és kunhalmostul? Elfogadják-e a püspökladányiak ezt a tükröt, ami a közöttük élő Ferenczy Zsoltban jött létre és amelynek horizontja ismerős, színei mégis ismeretlenek? Segít-e, biztonságos-e a hazai pálya, kedves Zsolt?

Tájképfestészet és portré, családtagok, a festő és a nagy alföldi esőfelhők, naplemente és napfelkelte, vonalhorizont és jegenyék?, cédrusok?, fenyők? Magányos figurák mennek - jönnek - néznek. Lehet-e forradalmat csinálni Püspökladányból? Lehet-e új kifejezést találni, új dialógust nyitni, lehet-e másképp beszélni arról a banális tényről, hogy a festő szereti szülőföldjét, jól érzi ott magát? Máskor meg szenved, de aztán föl-földobott kőként mindig hazatér - Amszterdamból, Itáliából, Indiából és ki tudja még honnan - a fiad.

A kérdés évtizedek óta ugyanaz: hogyan lehetsz egyszerre magyar és európai? Hogyan lehetsz egyszerre hazafiúi és trendi? Hogyan lehetsz egyszerre lokális és modern? Úgy látszik, szarva közt a tőgyét kell eltalálni, és azt hiszem, mi hiába erőlködünk, semmit sem tudunk, miként '56-ban sem tudtunk: bár a forradalom pillanatnyilag vesztésre áll, harminchárom év múltán mégis kiderül, hogy győztünk.

Holnap, március 15-e. Éljen a Haza! A kiállítást megnyitom.

(Elhangzott 2011. március 14-én, 17.00 órakor Püspökladányban.)

vaskefe

Így nevezte el valaki a Városliget-széli '56-os emlékművet. Amely mostanában a sajtó kedélyborzoló kis színesei közé is bekerült, hiszen felkapta a politika mondván, hogy le kell bontani. Most eltekintve attól, hogy a politika hajlamos a tesztelésre, a szellőztetésre, hogy lemérje a várható hatást, a kérdés beette magát a fülünkbe: valóban, el kell-e bontani a vaskefét? A válaszadáshoz számos nézőpont, szempont tolakodik elő, csak három példa: megfelelő helyen van-e az 56-os emlékmű, elfogadható-e a nonfiguratív alkotás a többség számára, érthető és igaz-e a szobor 56-ról tudósító üzenete?

Minden köztéri szobor az aktuális hatalom kegyéből, az általa kiválasztott szobrászok munkájából, a hatalom által rendelkezésre bocsájtott pénzből, az általa kijelölt helyszínen jön létre. A köztéri szobor tehát az aktuális politika eszköze, pontosabban a politikai harc eszköze. Ezért lehet a köztéri szobor egy politika megdicsőülésének tárgyiasult bizonyítéka, ezért lehet legitimációs pont, fundamentum, állandó hivatkozás számára. Mindezekkel a (többlet-) jelentésekkel a politika ruházza fel az emlékművet, úgy, abból származóan, ahogy a hatalmat gyakorolja, ahogy hétről hétre cselekszik.

Hány Lenin szobrot láttunk 1989 előtt, ami országszerte itt volt, ott volt, és nem jelentett számunkra az égvilágon semmit? Hiába pötyögtette tele a hatalom az országot Vlagyimir Iljiccsel, a többség szemernyit sem azonosult vele. Persze az akkori hallgatásra szocializált országban hallgattunk erről (is). Aztán 1989 után eltakarították mindet, Lenin reinkarnációi szoborparkban parkolnak azóta is. A sors már csak ilyen: a dicsőség (vagy érdektelenség) műtárgyainak sorsa a politikai kurzus megváltozásával a lángvágóval való találkozásban teljesedik ki (vagy be).

A kérdés: legitim-e a Gyurcsány által felavatott 56-os főemlékműnek szánt vaskefe 2011-ben? A válasz nem esztétikai és nem szemantikai kérdés. Kit érdekel, hogy a szobor szép-e, kifejező-e az üzenete, satöbbi. A válasz csak a politikai mezőben megfogalmazható és értelmezhető alapelv: a politikai ellenféllel le kell számolni. És ez az általa állított '56-os szobor történetét is megpecsételi. Amelynek sorsa beláthatóan az elbontás lesz (ebben az esetben nem irigylem a szobrászokat, ezt megérni...), vagy legalábbis a zárójelbe helyezés, az eljelentéktelenítés.

Az ötvenedik évforduló gyalázatosra sikeredett: a rendőrattak árnyéka rávetült, és nem csak a szoclib kormányt, hanem '56 örömteli megünneplésének esélyét is évekre maga alá temette. A szobor balszerencséje, hogy rosszkor jött létre, rossz helyen van (erről nem szóltam külön, de szeles, kies, emlékezésre alkalmatlan placcon), és a többség számára alkalmatlan (árnyaltabban: Magyarországon ma nehezen dekódolható) a fogalmazásmódja. (Ami azt illeti, ez utóbbi vonatkozásában szerző a kisebbséghez tartozik.) A vaskefe ugyanannyira illegitim, mint még négy évig kormányon kínlódni az öszödi beszéd után. Kár érte.

 

névsor

Az élet adta, hogy március idusán összekapcsolódik két szenvedélyem, a nemzetpolitika és 1956: pozsonyi kiállításomon ötvenhatosaim is "bemutatkoznak", és mindezt Duray Miklós, az egyik legprogresszívebb külhoni magyar politikus fogja celebrálni, Ladányi Lajos barátom szervezésének köszönhetően. A 80 éves Csoóri Sándor jelenléte és Szvorák Katalin éneke már "hab lesz a tortán".

Jó névsor. Azért az ötvenhatosok sem lesznek gyengék, akiket kiakasztok majd a kiállítóterem falára: Obersovszky, Pongrátz, Wittner, Lucza, Fónay, Peredi, Kabelács, és a többiek...

Akinek véletlen arra visz az útja, szeretettel várom!


A Zoboralja Kht. vár minden érdeklődőt 2010.
március 10-én, szerdán 16.00 órára Pozsonyba, a
Csemadok nagytermébe (Május 1. tér 10-12)

Csete Örs, magyarországi (Budapest)
fotográfus

Arcok és sorsok

című portréfelvételeiből készült kiállításra.
A kiállítás alcíme:
Ötvenhatosok és utolsó magyarok

Bevezetőt mond Ladányi Lajos, az MKP országos
elnökségi tagja, a Zoboralja Kht. igazgatója.
A kiállítást megnyitja Duray Miklós, az MKP
stratégiai alelnöke, parlamenti képviselő.
A kiállítás díszvendége
a 80 éves Csoóri Sándor.
Közreműködik Szvorák Katalin népdalénekes.

56 a legkisebb ünnep

Ezt mondja egy kutatás, mondhatni, nem vagyok meglepve, az elmúlt években a kormány mindent elkövetett, hogy így legyen. Persze nem ezek kezdték.

Kit szeretsz jobban, anyukádat vagy apukádat? - gyakorlatilag ez volt a kérdés. Az összemérés csak növeli a káoszt és a hamisságot. Hiszen ez a statisztika nemzeti ünnepeinket mint versenytársakat prezentálja. Azonos minőségű dolgok közül némelyek ellenében kell tehát döntenie a válaszadónak, amikor a "legfontosabbról" hoz döntést.

Utálom az ilyen kérdéseket.

Ennek ellenére sajnos elhiszem a válaszokat. Mert mi is kapcsolódik október 23-ához? Pontosabban: mit kapcsoltak össze október 23-ával? Az éjszakai randalírozást (lásd 2006), a rendőri brutalitást (lásd ugyanott), a szélsőségeseket (lásd minden évben), a forgalom lezárását és elterelését (lásd újabban), a kihalt Kossuth téri állami ünnepséget (lásd 2006 óta évente),az álságos szöveget arról, hogy lám-lám, a politikusok nem képesek együtt ünnepelni (évenként), a bűnösök és áldozatok összemosását (1990 óta), a múltra fátylat borítani kívánó ál-békegalamb szövegeket (1990 óta ez is), a szemerkélő és szeles időt (kétévente). Bár ez utóbbi talán a Jóisten műve.

Vedd el az ünnepeit egy népnek, s nézd meg, mi marad belőle.

stipi-stopi 56 !

Mindenki ismeri a gyermekjátékot, amelyben egymást túllicitálva foglaljuk le a nekünk tetsző dolgokat. A játék bármire játszható, kutyára, sárgadinnyére, színésznőre és a történelemre is. Vannak ugyanis olyan évszámok az egyetemes és a magyar történelemben, amelyeket mindenki ismer. 1956 ilyen évszám. Úgy is mondhatni, ezt az évszámot a magyarság magának lefoglalta.  És közel sem stipi-stopival.

Ötvenhat.

Ezt a számot harsogta a fegyőr, miután az arcába vágott a cella ajtajában. Erre a számra hivatkozott a főnöke, amikor az első hét végén elbocsájtotta állásából. Ez a szám volt az oka, hogy évtizedekig hiába kért útlevelet. Ez a szám beleégett nem csak sokak szerencsétlen sorsába, hanem a hazáéba is. És ha csak annyit mondunk: 56, az a világon mindenütt ugyanazt jelenti: Magyarország és magyar.

Van még nekünk egy hasonló számunk, ez a negyvennyolc.

Érezzük mindnyájan, hogy testvér ez a két szám: 48 és 56. Így, együtt nekünk magyaroknak azt jelentik, hogy forradalom. Nem tudom, milyen ma, ebben a nagy egymásra-borulós Európában ennek a fogalomnak a megítélése. Vajon a jelenkori öltönyösök szívesebben gondolnak-e a forradalomra régvolt történelmi kellékként, mintsem bekövetkezhető eseményként?

Biztosan igen.

Kérdés inkább az, hogy húsz év múlva Párizsban/Londonban/és másutt eszükbe jut-e az akkori öltönyösöknek 56-ról Magyarország? Egyre nyilvánvalóbb, hogy nem. Kevés saját koffert viszünk a XXI. század Európájába: mondhatnám korszerűn, hogy kevés a hozzáadott értékünk ma Európához. Mert ízetlenné lett zöldségeink, művészeink nyugat-utánzása, a legendás magyar ügyeskedés már rég nem érték.

Na, de 56 és a forradalom?

A kiindulási pozíciók jelenleg igen rosszak. Mert 2009-ben sem 56, sem a forradalom nem menő Magyarországon. Hogyan is lehetne józan ésszel menő dolog megőszült forradalmárokkal és a Körúton randalírozó ifjú szerencsétlenekkel egy platformra kerülni? (Mint tudjuk, jobb az ilyesmit a tévéből nézni.) Európa meg szép lassan leírja a magyarokat, ezt a szintelen társaságot.

Hahó! Van ott valaki, akinek még menő 56 ?

Címkék: ünnep, európa, zászló, 48

Meghalni március 15-én

Mázlista az a forradalmár, aki elmondhatja magáról: megszülettem október 23-án, meghaltam március 15-én.

Obersovszky Gyulának megadta az ég: '56-ban született, legalábbis életének az a fele ekkor kezdődött, amely '56-ra épült, '56-ot megszenvedte, '56-ból táplálkozott. És a másik forradalom ünnepének hajnalán, 2001. március 15-én hunyt ki vulkán - lényének tüze.

Honlapomon és többek között egy filmben is többször megemlékeztem róla.

Két fényképpel idézem meg: az első 1996-ban készült, a budapesti Lengyel Intézetben első ízben bemutatott '56-os portréim kiállításának megnyitóján: velem szemben, a kép jobb felén Oby néz rám atyai meghatódottsággal. - Kiállítási tárgy lettem, és mi több: mégis sikerült fellógatni! - mondta ironikusan a róla készült kifüggesztett fotóról.

A második kép 2009-ben készült, a XIII. kerületi Keszkenő utcai lakás emléktáblájánál. Oby lakhelyénél a Művészetbarátok Egyesülete halála napján évente megemlékezik. Tizen voltunk. Egy maréknyi ember.

Isten áldja a magyar szabadság hőseit!

a forradalom erdélyi barátja

Régi kedves ismerős jelentkezett Erdélyből, orvos Marosvásárhelyen, a Magyar Polgári Párt megyei elnöke és mindenelőtt - ahogy megismertem - egy szerény, becsületes, igaz fiatalember, aki az életét az embermentésre szánta.

'56-hoz semmi köze, most volt 34 éves.

Blogomhoz gratulált s ajánlott barátjaként saját blogján: eddig huszan érkeztek tőle (azaz valószínüleg Erdélyből) látogatók. Én vacakoltam, majd a hétvégén, mondogatom magamnak már vagy két hete, majd a hétvégén ajánlom blogját látogatóimnak. Erdélyben nem tananyag a magyar forradalom, az iskolában nem iskolai szünnap, a tévében nem megosztó médiatéma, így a határon túli fiatalok még annyit sem tudnak róla, mint az anyaországiak. Ezért fontos a világháló és az, ha valaki ott '56-ra figyelmet irányít.

Ráduly Levente és felesége tegnap tragikus hirtelenséggel elhunytak.

Olvasóm, nézd el nekem, de úgy érzem, a legkevesebb, hogy leírom nevét és ideszerkesztem arcképét a forradalom erdélyi barátjának. És így itt lesz velünk, szervertől szerverig, ezen a html oldalon, amíg ez a blog létezik.

Jobbkezes

Átéltél-e már olyat, mikor egy emberhez hasonló lény,  otromba tányérsapkában, páncélosai védelméből és társai közönyéből kilépve megindul éppen feléd Barátom, a baljában tán katonai térképtáskát szorongat (nyilván teli haditervekkel), majd a civilektől kihalt utcán rádvicsorog oroszul, míg jobb kezének mutató ujjával egy apró fém gomb után azért keresgél a derekáról lógó bőrtokon, hogy simuljon már végre tenyerébe az a hatalmat adó olajszagú fémdarab, amivel agyon fog lőni?

És te ahelyett, hogy elfutnál - megállítod az időt. Exponálsz.
 
Most számolj háromig! Ennyi másodpercet élsz még.

 

Tisztelet azoknak a magyaroknak, akik 1956. november 4-én megkísérelték megállítani az időt!

Amerika ihlete

Ma (október 23-án) délután elmentünk a Corvin - közbe, hisz mégis csak ott volt a forradalom egyik központja! Mindegy milyen rendezvény volt, mire odaértünk, körülbelül kétszázan lehettek a résztvevők összesen. És tíz tévékamerás ember, és mégannyi fotós. A hátsó kis utcákban pedig rendőrautók és buszok, várakozó, fekete szamuráj - ruhás rendőrökkel. Láthatóan, az Üllői út kereszteződésében is állt legalább 60 magyar szamuráj. Tagbaszakadt, jól táplált legények. A Corvin mozi előtt meg a rendszerváltás veszteseinek csoportja, akiknek már a kiabálás sem igen ment, mikor szónokuk arra bíztatta őket. Több mint száz 20 - 30 éves rohamrendőr, talán kétszáz, főként 50 fölötti vesztes biztosítására.

Október 22-én a média tele volt azzal, mennyi útlezárás lesz Budapesten másnap. Kétszáz egynehány rendezvény lesz a fővárosban - nyilatkozott az illetékes főember. A város persze kihalt volt 23-án. Biztosan mindenki elutazott.

Néhány napja illetékes helyről e-mail ment jó pár iskolaigazgatónak, ami felhívta a figyelmüket arra, hogy nehogy szervezetten, iskolai keretben kivonuljanak a diákokkal olyan rendezvényre, ami politikai, mert az nem törvényes cselekedet. Vagyis tanárkám, se állami ünnepségre ne vidd el a diákjaidat, mert az is politika, sem nem állami ünnepségre, mert ha véletlenül ott szónokol egy, netán aktuálpolitikai véleményét is elmondó akárki, az is politika - és akkor biza törvénysértés áll fenn!     A Kossuth téri állami rendezvény vendégeit a korábbi évekhez hasonló hermetikus kordonok, névsorok és beléptető rendszerek védték ma is. A tévébe mutatták, hogy egy autóban a Nyugatinál három időzített bombát találtak.

Az esti város üres, csendesen szemerkél az eső, a belvárosban néhány tucatnyi (mondjuk: kétszáz) alibi zavargót több száz rendőr modern, bekerítéses harctechnikával megfékez, igazoltat, palackokat, utcaköveket levideóz, és a tévéhíradóknak eljuttat.

Ötszázan talpig estélyiben az Operában emlékeznek a forradalomra, amíg az épület körüli utcákra délután kihelyezett vasbeton útakadályok szavatolják a biztonságukat. A levegőben valószínűleg helikopterek is keringenek.

A Magyar Televízió kettes csatornáján este főműsorba a Rózsadomb című magyar filmet tették az illetékesek, amely megmutatta, hogy ’56-ban a rózsadombi villában narancslevet ivó elnyomó elvtárs és családja mennyire emberi, gyarló és elesett is tud lenni, és aztán a forradalom után ők is megváltozhatnak (avagy a változás lehetősége nekik is kijár!) és a film legvégén önként elhagyva a villát a szegénységet választják. Különösen a két kisgyerek volt szimpatikus.

Ez /is/ volt Budapest, 2008. október 23-án.

 

Barack Obama szerint az ’56-os forradalom ihletet adott Amerikának.

 

 

 

 

Fotók (a legutolsót kivéve, amin a Rózsadomb főszereplői): index.hu