Megtisztelő felkérést kaptam néhány hónapja Ferenczy Zsolt festőművész barátomtól, hogy szűkebb pátriájában, Püspökladányban rendezendő kiállítását március 14-én (az ünnep előestéjén) nyissam meg. Örömmel vágtam rá az igen-t, különösképp, hogy az ilyen kiállításnyitások után végre alkalom nyílik arra, hogy rég nem látott barátommal a szokásos féléves-éves esti borozós-vacsorázós beszélgetésünket abszolváljuk. Hogy végül is libacomb vagy tökfőzelék lesz, az majd kiderül.

De nem erről kívánok elmélkedni, hanem inkább arról a gyötrődésről beszámolni, amely - úgy tűnik - nem csak a műveket létrehozó festőművész sajátja, hanem a kiállítást megnyitó baráté is, aki se nem festő, se nem művész. "Mit fogok én Püspökladányban mondani?" - hasított belém sűrüsödő gyakorisággal a kérdés az elmúlt héten, napokban, órákban. És persze az utolsó pillanatra hagytam a választ: van nekem egy ötvenhatos blogom: egy blogbejegyzés lesz a megnyitó szövege.

Mi köze a Ferenczy Zsolt képeinek 56-hoz? Hamarosan megtudjuk.

Hazai pálya - áll a kiállítás utolsó pillanatban (itt is egy utolsó pillanat!) elkészült, így ki nem küldött meghívójában. Ízlelgetem ezt az állandósult szókapcsolatot... Bár magam nem tudok focizni, Zsoltról sem gondolom, hogy lelkes focista lenne, mégis, maradjunk a foci világában. A hazai pálya lejtős, lejt, mindig a megfelelő irányban. Egyrészt tehát segíti a hazai csapatot, mert a hazai pályán ha marhaságot is csinálnak az aranylábú fiúk, a végén jár a taps. Másrészt a hazai pálya biztonságos: ismerős, gödreivel és szegleteivel együtt, ahol több gólt kapni mint adni szégyennek számít. Segít és biztonságos - pont ezért nehéz a hazai pálya.

Avagy 1848-ban és 1956-ban nem-e a hazai pályán vívtuk szabadságharcunkat? Mégis vereség lett a vége - legalábbis rövid távon. Győzhet-e, avagy lehet-e próféta Ferenczy Zsolt a saját környezetében, városában? Hogyan tekintenek az itteniek erre a pszichedelikusra festett világra - a saját világukra kéményestül és kunhalmostul? Elfogadják-e a püspökladányiak ezt a tükröt, ami a közöttük élő Ferenczy Zsoltban jött létre és amelynek horizontja ismerős, színei mégis ismeretlenek? Segít-e, biztonságos-e a hazai pálya, kedves Zsolt?

Tájképfestészet és portré, családtagok, a festő és a nagy alföldi esőfelhők, naplemente és napfelkelte, vonalhorizont és jegenyék?, cédrusok?, fenyők? Magányos figurák mennek - jönnek - néznek. Lehet-e forradalmat csinálni Püspökladányból? Lehet-e új kifejezést találni, új dialógust nyitni, lehet-e másképp beszélni arról a banális tényről, hogy a festő szereti szülőföldjét, jól érzi ott magát? Máskor meg szenved, de aztán föl-földobott kőként mindig hazatér - Amszterdamból, Itáliából, Indiából és ki tudja még honnan - a fiad.

A kérdés évtizedek óta ugyanaz: hogyan lehetsz egyszerre magyar és európai? Hogyan lehetsz egyszerre hazafiúi és trendi? Hogyan lehetsz egyszerre lokális és modern? Úgy látszik, szarva közt a tőgyét kell eltalálni, és azt hiszem, mi hiába erőlködünk, semmit sem tudunk, miként '56-ban sem tudtunk: bár a forradalom pillanatnyilag vesztésre áll, harminchárom év múltán mégis kiderül, hogy győztünk.

Holnap, március 15-e. Éljen a Haza! A kiállítást megnyitom.

(Elhangzott 2011. március 14-én, 17.00 órakor Püspökladányban.)