Szeretem elmesélni ötvenhatosaimat - és nem csak az ő történetüket, hanem az én történetemet is, azt, hogy jött az életembe '56, miként és meddig folytatom a fotózást, dokumentálást. Októberben eddig két helyen jártam s tartottam vetítettképes előadást.

Békésre mentem először.

Koszecz Sándor egykori főiskolai társam, a kultúrház (nem tudom, ma minek nevezik pontosan) vezetője hívott meg. Mivel nemrég csináltam interjút Fekete Pállal, a Békés megyei forradalmi bizottság egykori elnökével, felvetettem, jó lenne őt is meghívni. (Életsorsa drámai, tanárból lett kubikossá, portréfényképem pedig jól sikerült róla - nem véletlenül tettem fel könyvem védőborítójára is.) Azt mondták, rendben, ha autóval őt is elviszem, így Budapestről Szeged felé kerülve érkeztem Békésre, bő 300 km autózás után, de a lényeg, hogy Pali bácsi is ott lehetett.

A mintegy hetven hallgató zöme tizenéves diák volt, gondolom, spontán oda voltak vezényelve, mindenesetre figyelemmel és empátiával követték két órás előadásunkat. Először én vetítettem, az általam készített portréfotók segítségével meséltem részleteket a gyűjtött ötvenhatos történetekből - és így, az egykori hétköznapi hősökön keresztül idéztem meg a forradalom főbb eseményeit, tanulságait. Utánam Pali bácsi vallott életéről, ötvenhatról és annak következményeiről. 

Moderátorként nem volt könnyű feladatom. Reménytelen és igazságtalan egy majd' kilencven éves embert arra kérni, hogy tömören beszéljen az életéről... Az érzelmek, a visszaemlékezés előhívta indulatok nem feltétlenül produktívak a fiatalok számára, nem mindíg erősítik a mondanivalót. Számomra az egyik legnagyobb kihívás előadni tizenéveseknek, akik hozzám képest más tempóban, érdeklődéssel és módon szerzik be a világról szóló információt, mint a korábbi, nem a digitális világba született nemzedékek.

Budakeszin ünnepeltem 23-án.

A Jobb Kor polgári kör meghívására voltam ünnepi szónok, a szokásos, október 23-i esős és szeles idő okán szerencsére nem a szabad ég alatt, hanem egy fedett helyszinen. Megtisztelő, hogy a megemlékezés programját rám építették fel, így nem csak "főszereplő" volt az előadásom, hanem például - az egyébként budakeszi illetőségű - Nagy Gáspár nekem ajánlott versét is elszavalták a szervezők.

Vetítettképes előadásomban (amely itt megtekinthető) a magyarsággal szolidáris külföldiekre tettem a hangsúlyt, gondoltam, hogy így némi újdonságot tudok csempészni az ötvenhatos standard emlékezések sorába. Bár előadásommal elúsztam és a tervezett húsz perc dupláját beszéltem, nem bántam: legalább megemlékezhettem külföldi barátainkról, így a két hete elhunyt Pentti Holappa finn költőről is. A hosszas taps talán azt jelezte, sikerült érdekesen szólnom a forradalom időszakaszáról.

Köszönöm a fotókat Békésben Csökmei Gábornak, Budakeszin Virág Benedeknek.

Október 3-i könyvbemutatóm képei közül válogattam. Köszönet Petres Andreának és Harsaczki Györgynek a fotókért, Püski Istvánnak a könyvesboltnyi helyszinért, Földváryné Kiss Réka történésznek és Sulyok Miklós művészettörténésznek könyvem bemutatásáért. 

A bemutatón készített képek között a továbbiakban Sulyok Miklós (lásd a lenti képen, középen) beszédének leírt változatát közlöm.

Csete Örs harmadik könyvét tartjuk a kezünkben. Az első 1956 Budapest arcok és sorsok címmel jelent meg 1999-ben, a második, Az utolsó magyar című, szintén a magyarság sorskérdéseivel foglalkozik.

...Nem volt célom egzakt történelmi ismeretek közvetítése. Inkább arra törekedtem, hogy a további oldalakon elbeszélt történetek segítségével mind sokszínűbben, érzelemmel és személyességgel telítve mutatkozzanak meg az események...” Írja az 1956 Arcok és sorsok bevezetőjében Csete Örs.

(A lenti képen balra Földváryné Kiss Réka történész)

1956 személyesen

Személyesség. Világunk egyik kulcsfogalma. A keresztény Isten-fogalom egyik kulcsmozzanata. A mi Istenünk személyes Isten. Ezért tanította nekünk a megszólítást: „Mi atyánk”. Ezért áll minden emberrel személyes kapcsolatban.

Az emlékezés személyes, ezért lényeges része az érzelem. Hisz teljes valójával vesz részt az ember a világban és saját sorsának vizsgálatakor sem szűkülhet csak a rációra.

Arra gondolok, hogy életünk és emlékeink nem a tudományé. Szabad és jó tehát ilyen könyvet csinálni, van létjogosultsága és ereje akkor is, ha nem a történettudomány módszereivel készült.

(A képen balra Püski István kiadóvezető)

Csete Örs azt mondja egy helyütt: azért terveztük ilyen nemes külsejűre a könyvet, hogy megemeljük 56 hőseit. Emelkedettség. Szinte teljességgel hiányzik a mai világból. Mert etikai fogalom. S az etika hiányzik. A legfőképpen a közmegegyezés, a közösség. Csete Örs itt fölmutat még egy utolsó lehetőséget a közmegegyezésre. Valóban, 1956 forradalma és szabadságharca az az esemény a magyar történelemben, amely a legszélesebb körű egyetértést hozta létre az utóbbi harminc évben. Persze teljes egyetértésről ne is álmodjunk! De a zsarnokság elleni lázadás mozzanata Európában mindig is a legnagyobb hőstettek közé számított, különösen, ha idegen zsarnokságról volt szó.  Ma már ki lehet mondani, a szovjet kommunista zsarnokság ellen lázadt föl az ország.

Szeretném kiemelni ebből az alkalomból az emlékezés folyamatát. Csete Örs könyve, amikor „megemeli” a hősöket, valójában a helyükre teszi őket. Ha ők hősök, az ellenoldalon állók: bűnösök. Ez a mondat nem ítélet: megállapítás. A történelemben és az ember életében a bűn elkövetését a beismerés és a megbánás követheti, majd a bocsánatkérés, amire megbocsátás lehet a válasz. Ennek a folyamatnak az értelme pedig nem más, mint a továbblépés. Ez az élet rendje, természete. Tehát az emlékezés nem öncélú, hanem a feldolgozást szolgálja. Örs könyve ebbe a természetes folyamatba illeszkedik. A dráma, a harc, a bűnök, az igazság kimondása után következik az emlékezés.

Azzal kezdtem mondandómat, hogy mennyire fontos az ember számára a személyesség. Az emlékezés pedig bár személyes folyamat, de a nemzetnek is lehet emlékezete. És Csete Örs pontosan ezt építi ebben a könyvében is. A nemzet emlékezete nem állami előírás, hanem a polgárok megegyezése arról, ki a hős és ki a gyilkos.

Nagyon lényeges, hogy Örs megközelítéséből teljességgel hiányzik a vádolás. Tudja, hogy ez itt már nem az ő feladata.

A könyvet tekinthetjük kulturális antropológiai dokumentumgyűjteménynek is. A résztvevő megfigyelés módszere itt nem a tudósé, hanem az író-etnográfusé, aki lelkiismereti kérdésnek tekinti az 1956-os magyar helytállás emlékének megőrzését. A szereplők elbeszélései a történelmi eseményekben részt vevő ember tanúságtétele, a történettudomány szempontjából ez az oral history műfaja. Én azonban leginkább az apáról fiúra szálló tudás, a saját sorsunkban való illetékesség megnyilvánulását látom ebben az összeállításban.

(A lenti képen középen Perjesi Tibor ötvenhatos, könyvem szereplője)

Micsoda varázslat ez a kötet! Ahogyan nap, mint nap újra kinyitom, mindig újabb és újabb meglepetés ér. Giorgio Vanzo, az olasz egyetemista, aki a padovai egyetem képviselőjeként a traiskircheni táborból magyar diákokat vitt Padovába. De hisz én ezek közül a magyar diákok közül hármat személyesen, ötöt közvetve ismerek. Gudics József, Horváth István, Mihályi Géza, Pintér Lajos, Ungár Ferenc. Talán velük folytatódik az interjúk sora, most a huszonnegyedik órában, amíg még találunk élő tanúkat a forradalomról.

Mint italianistának, aki évekig élt és dolgozott Rómában el kell mondanom első itáliai utam emlékeit. Amikor 1978-ban, huszonkét évvel a forradalom után, egyetemistaként, nyári egyetemi ösztöndíjjal, Perugiában jártam, olasz ismerőseim meghallván, hogy magyar vagyok, két dolgot említettek azonnal: 1956-ot és Puskást. Ötvenhatról ezt mondták: tudnod kell, hogy nagy volt akkor az együttérzés a magyarokkal Olaszországban, tízezrek léptek ki az Olasz Kommunista Pártból Magyarország szovjet megszállása és a magyar forradalom vérbefojtása ellen tiltakozásul. Ahhoz a drámai kilépési hullámhoz csak az 1968-as prágai eseményeket követő tömeges pártelhagyást lehetett hasonlítani. Ez tehát azt jelenti, hogy az 56-os forradalom az igazságot hozta el Európának. Az olasz kommunisták jóérzésű tömegei felismerték, hogy a Szovjetunió nem „baráti, haladó reformország”, hanem zsarnoki birodalom.

A könyv fő jellegzetessége, hogy a fotók Csete Örs alkotásai, aki képzett fotográfus (is). Tehát ez egy művészeti projekt. Kép és szöveg együttese működik itt.

Ugyanakkor a fekete-fehér fotó kívül helyezik az időn az ábrázolt embereket. A szerző mesélés közben fotózza őket, tehát az arcok sohasem szenvtelenek, mindig érzelemtől fűtöttek. Tulajdonképpen Csete Örs színre viszi a riportalanyokat. És ettől izzanak a képek: szigorúan fekete háttér, drámai fény-árnyék viszonyok, az arcok szinte kivétel nélkül nagyon sötét árnyékból bontakoznak ki. A kompozíció és a megvilágítás csak az arcra és a kézre koncentrál. Valami megtisztultság sugárzik ezekről az emberekről. Egyikben sincs nyoma a bosszúnak, pedig nem felejtettek semmit. Mert nem lehet felejteni. De lehet tudomásul venni az idő múlását és a saját változásunkat is. Például Fekete Pál, aki a szövegben többszörös, mély szenvedését beszéli el, s arcán ott a fájdalom, de olyan fájdalom, amelyet az idő valamiképpen már megtisztított a kor salakjától. A fekete-fehér fotó a tónusos grafikához teszi hasonlatossá a képeket.

A könyv nyomtatási minősége egészen kiváló. Duplexnyomással készült, a fotóoldalak lakkozva. Ilyet csak művészi igényű fotókönyvben látunk. Ettől a nyomdatechnikai megoldástól lehetnek ennyire tónusgazdagok a képek, mint pl. a 95. oldalon Tommaso Toschi ferences szerzetes portéján, ahol a habitus részletei még az árnyékban is kivehetők.

Végül pedig csak gratulálni tudok Örsnek, hogy létrehozta a könyv weboldalát is, de helyesebb volna úgy mondani, hogy a weben is létrehozta a könyvet. Ez a módszer talán segít abban, hogy a fiatalokhoz is eljusson. Nem sopánkodni kell a helyzeten, hanem kihasználni az adott lehetőséget. Mint a Cseték jelmondata: Nincs hátra, előre van.

A lengyelek nem viccelnek, ha a történelmükről van szó.

Novemberben egy gdanski és egy varsói múzeumban jártam, és most is szinte szédülök, ha visszagondolok ott szerzett élményeimre. Mindkét általam bejárt kiállítás fényévekkel haladja meg a szokásos "üvegtárlókban tárgyak, a falakon képek és szöveges leírás" sémát. A pillanatnyilag csak az álmaimban létező budapesti 1956-os Forradalom Háza valami hasonló kellene legyen. A posztban arról szólok, mit láttam, milyen történeti múzeumokat építettek a lengyelek a 2010-es években. Egy későbbi posztban pedig konkrétan az egyik múzeumot mutatom majd be. Egy tanulság egyértelmű:

"Száll az ének, szájrul szájra" - én is így adom tovább a nekem elmesélt ötvenhatos történeteket. 3D-ben nyomom, mert az szexi, trendi és fancy, és kevéssé virtuálisan, de dráma meg boldogság is van. Ferenczy Zsolt pedig ezalatt lefotózott.

2016-ban több módon mutathattam be a 24. óra projekt eredményeit, ötvenhatosok arcait és történeteit. Könyvet készítettem, honlapot újítottam meg, előadásokat tartottam, kiállítottam. Az év eseményeiről számot adó első posztban a kiállításokról szólnék.

"1956.hu nem eladó!"- mondtam a lelkes fiatalembernek, aki megkeresett az emlékév kezdetén, hogy milyen feltételekkel adnám át az 1956.hu-t. Apámnak megígértem, hogy folytatom az ötvenhatosok fotózását, úgyhogy nemrég kifizettem 10 évre előre a domainhasználati díjat is.

Abban a református templomban állíthattam ki ötvenhatosaimat, amelyet apám, Csete György tervezett húsz évvel ezelőtt. Nem kifejezetten egy szokványos kiállítóhely egy templom, de apám szándékosan az épület alá tervezett egy sokszögletű, kiállításokra is alkalmas közösségi teret. (Az építész nem nyugodott, a benne rejlő képzőművészt pedig mindig izgatja a művek bemutatásának lehetősége - talán ezért tervezett kiállítóhelyet a templom alá...)

(fotó: Zsitva Tibor)

Pontosabban: megújul az 1956.hu.

Teljesen újraterveztem. Január óta dolgozom rajta, igyekeztem egy olyan felületet készíteni, amely kielégíti a fiatalok igényeit is, így elsősorban kevés a szöveg és inkább a képek hangsúlyosak, valamint okostelefonon is jól néz ki és jól funkcionál.

Oly jó, hogy Pongrátz Gergelynek van tere Budapesten!

Ebben az évben van a forradalom hatvanadik évfordulója, ezért 2016-ot a továbbiakban nemes egyszerűséggel Jubileumi évnek fogom nevezni.

Pillanatnyilag kevéssé kalkulálok azzal, hogy a századik évfordulót, 2056-ot megérem, de ha mégis, elég biztosnak tűnik, hogy a forradalom egyetlen résztvevőjével sem találkozhatok majd akkor - legalábbis földi viszonyok között nem. Tehát most kell a feladatot elvégezni. 

Egyetlen egyszer van a történelemben, hogy két évszám egybeesik: éppen 56 éve volt 56.

Ha rátekintünk egy idén 56 éves emberre, úgy nézhetünk rá, pillantásunkkal úgy mérhetjük fel, hogy íme: ennyi növekedés, ennyi tapasztalat az, ami egy bő fél évszázad alatt egy emberre rárakódik, és aztán az arcán, a tekintetén, a mozdulatain, a szavain keresztül megjelenítődik.

Az '56 óta eltelt 56 év alatt mi rakódott a mi közös arcunkra, mi rakódott a magyar történelemre? Milyenek a magyarság mozdulatai, cselekedetei, megnyilatkozásai? Történelemmé lettek-e cselekvéseink vagy csak éltünk a nagyvilágban s csupán megtörténtek velünk az események? És ami ennél lényegesebb: belerokkantunk ebbe a fél évszázadba, vagy éppen ellenkezőleg: megerősödtünk? Ami engem illet, szeretnék bizakodó lenni.

Csete György építész életrajzi könyvét mutatjuk be 2011. november 30-án, szerdán, a Magyar Építőművészek Szövetségében (a Nemzeti Múzeum háta mögött, VIII. Ötpacsirta utca 2.) 18.00 órától - lesz bor, pogácsa és dedikálás is. Szeretettel hívunk várunk minden '56-ost és nem '56-ost. A könyvet - amelyet én hoztam a nyáron "tető alá" - Finta József építész és Szabó Tamás szobrászművész mutatja be.

1902-ben egy felhívást tettek közzé, miszerint Kossuth születésének 100. évfordulója alkalmából a még élő 1848-49-es honvédek fotóiból egy nagy emlékkiállítást kívánnak rendezni.

Megtisztelő felkérést kaptam néhány hónapja Ferenczy Zsolt festőművész barátomtól, hogy szűkebb pátriájában, Püspökladányban rendezendő kiállítását március 14-én (az ünnep előestéjén) nyissam meg. Örömmel vágtam rá az igen-t, különösképp, hogy az ilyen kiállításnyitások után végre alkalom nyílik arra, hogy rég nem látott barátommal a szokásos féléves-éves esti borozós-vacsorázós beszélgetésünket abszolváljuk. Hogy végül is libacomb vagy tökfőzelék lesz, az majd kiderül.

Így nevezte el valaki a Városliget-széli '56-os emlékművet. Amely mostanában a sajtó kedélyborzoló kis színesei közé is bekerült, hiszen felkapta a politika mondván, hogy le kell bontani. Most eltekintve attól, hogy a politika hajlamos a tesztelésre, a szellőztetésre, hogy lemérje a várható hatást, a kérdés beette magát a fülünkbe: valóban, el kell-e bontani a vaskefét? A válaszadáshoz számos nézőpont, szempont tolakodik elő, csak három példa: megfelelő helyen van-e az 56-os emlékmű, elfogadható-e a nonfiguratív alkotás a többség számára, érthető és igaz-e a szobor 56-ról tudósító üzenete?