Egyetlen egyszer van a történelemben, hogy két évszám egybeesik: éppen 56 éve volt 56.

Ha rátekintünk egy idén 56 éves emberre, úgy nézhetünk rá, pillantásunkkal úgy mérhetjük fel, hogy íme: ennyi növekedés, ennyi tapasztalat az, ami egy bő fél évszázad alatt egy emberre rárakódik, és aztán az arcán, a tekintetén, a mozdulatain, a szavain keresztül megjelenítődik.

Az '56 óta eltelt 56 év alatt mi rakódott a mi közös arcunkra, mi rakódott a magyar történelemre? Milyenek a magyarság mozdulatai, cselekedetei, megnyilatkozásai? Történelemmé lettek-e cselekvéseink vagy csak éltünk a nagyvilágban s csupán megtörténtek velünk az események? És ami ennél lényegesebb: belerokkantunk ebbe a fél évszázadba, vagy éppen ellenkezőleg: megerősödtünk? Ami engem illet, szeretnék bizakodó lenni.

Ha már a számoknál tartunk: több mint száz ötvenhatos fegyveressel készítettem életút interjút a 90-es években és az ezredfordulón, közöttük húsz egykori halálraítélttel. (Fotóztam is őket, mindez az 1956.hu internetes oldalamon  megtalálható.) Mondandómat öt tételre bontom, ha tetszik: öt ötvenhatos tantörténetre, és általuk idézem meg a forradalmat.

Az első: Peredi László története

Van-e bennünk gyermeki naivitás? Tudunk-e gyermekek maradni? A házi feladat felnőtteknek: menj haza úgy, hogy ma, mint egy gyermek, nem szólsz vissza: zokszó nélkül megcselekszed azt, amit társad kér tőled.

A második: Hrzova Erzsébet története

Így mondta el: „Egyik nap bejöttek a kapitányságra emberek, hogy menjünk már néhányan nekik segíteni. Szeretnének élelmet vásárolni - mert már nincs mit enniük - és a Közért üzletvezetője azt mondta, hogy nem nyitja fel az üzletet. Azért kellett kimennünk, hogy megmondjuk neki, hogy nyissa fel a boltot, különben az emberek feltörik és akkor biztosan kárt is okoznak. Amikor odaértünk, kérdi a közértes, hogy mit akarunk itt? - Ide figyeljen jóember - válaszoltam neki - itt rohad meg magának az ennivaló. Nyissa ki az üzletet és adjon élelmiszert a népnek, mert nincs mit enniük! - Erre azt mondja: - Nem nyitom ki, mert hogy számolok el majd a népnek! - Én meg azt válaszoltam neki: - Hát a nép itt van maga előtt! - Nem akarta erre sem kinyitni. - Nézze, ha kinyitja a boltot - mondtam neki - akkor csinálunk egy listát, és én aláírom, hogy fegyverrel kényszerítettem magát, hogy felnyissa az üzletet. - Amikor a hasához tartottam a géppisztolyt, akkor azért odaadta a kulcsot, így nem kellett szétlőnöm a zárat. Közölte, hogy de ő nem fogad el pénzt. Hát, ha nem fogad el, akkor nem fogad el! Utána el is tűnt onnan. Csak a tárgyalásunkon jelent meg és vádpontként, mint "fegyveresen elkövetett rablás és gyilkossági kísérlet." Esküszöm, hogy én onnan még tíz deka vajat sem vittem el a magam számára! A közértesnek a haja szála sem görbült meg! Így is halálra ítéltek."

Van-e bennünk szolidaritás? Segítünk-e az elesetteken? A házi feladat, hogy még ezen a héten segítened kellene egy rászorulón szóval vagy cselekedettel.

A harmadik: Kalina János története

Ezt mesélte: „Nem szégyellem, én is adtam nekik. Ezért voltam aztán elítélve, mert fegyveres harcom volt a szovjet hadsereg ellen. "A Magyar Népköztársaság ellen irányuló fegyveres szervezkedésben való tevékeny részvétel, számbelileg meg nem állapítható gyilkossági kísérlet" miatt. Lőttem én ott járműveken lévő katonákra. De a teherkocsiban lévő katonák is lőttek minden mozgásra, mint a bolond óra. No, gondoltam az anyátok, akárkik vagytok, én magyar katona vagyok, Magyarországon vagyok, ez a hazám! Nekem nem szabad lőni mert ők rám lőnek a saját hazámban? Pusztuljatok! 7.62-es dobtáras géppisztolyom volt, amelyet még az amerikaiak gyártottak, később kezdték gyártani az oroszok is. A védőburkolaton még ott volt a sarló - kalapács. Tíz lövésből lőttem ezret meg kilencszázat. Én lőttem be a saját fegyveremet a lőtéren."

A kérdés: van-e bennünk halált megvető bátorság? Feláldoznánk-e magunkat a hazáért? Házi feladatként még novemberben tégy valamit a hazáért, tágabb környezetedért, önkéntesen, ellenszolgáltatás nélkül.

A negyedik: Obersovszky Gyula története

Ezek a szavai: „Aztán másnap is kiváltam a tömegből, mert beugrott az isteni szikra. Ahol ekkora tömeg van és ekkora találkozás igazság - tisztesség és a nép között, ott van a helye a sajtónak! Hiszen mit ér mindez, ha nincs szívéből fogant sajtója?! Bevágódtam a New York palotába * és percek alatt megírtam az akkori vezércikkemet. Átmentem a nyomdába a második emeleti csapóajtón, összeszedtem a szemétből ilyen tíz cicerós ólombetűket, amiből csodák - csodája, pontosan az jött ki, hogy IGAZSÁG - semmi más. A legalapvetőbb, ami ennek a népnek a kívánsága volt. És ez a lap lett az egész szocialista világrendszer első szabad, független orgánuma. Nekem is van egy példányom - amit harmincnégy évig, egy konyha asztal lábába fúrt lukban, egy mérnök házaspár rejtegetett. A két kislányuk évtizedekig ezen az asztalon evett. És nem is tudtak róla."

Fontos-e nekünk az igazság? Mennyit ér meg nekünk az igazság kimondása? A házi feladat férfitársaimnak nem lesz könnyű, de kíséreljük meg: még ebben az évben valld meg három szerettednek, mennyire szereted.

Az ötödik: Luca Béla története

Így mondta: „Amikor elkezdtek piszkálni - feltartott kéz, meg minden -, akkor már gondoltam, hogy itt nagy baj lesz. Az egyik tiszt az keveset ütött - a köpés sem nagyon ment - de a másik az gyönyörűen kezelésbe vett. Az a közlegény, aki ott volt, az már tudta, hogy mi következik. Elfordultak, ott lézengtek, el akartak menni. A tiszt, aki bántott, az előttem van ma is, és ha ezer ember ide áll, akkor is, mint az idomított farkaskutya, úgy szedem ki, hogy az volt, ő volt. Hiszen őt láttam utoljára! A kezét a mellemre tette, és tolt. A pisztoly a másik kezében volt. Megfordított, jól belém rúgott - a rúgástól majdnem elestem - és körülbelül egy - másfél méterre kerülhettem tőle. Akkor én már benn voltam a fürdőszobában. Föltartott kézzel még mérges is voltam: - A francnak jöttetek ide - magyaráztam - én vagyok magyar, én vagyok itthon, nincs itt Szuez! - mert tudtam, hogy ezek azt hiszik, hogy én vagyok a kapitalista, meg minden. És szembe akartam fordulni vele, hogy mondjam a magamét. Akkor jött a lövés. Elkapta a homloküregemet, nyitott szememet, mind a kettőt, rögtön szét is mentek. Egy másik a szám szélét érte. A fejlövéstől elszédültem és elestem. Összekucorodtam a padlón, meg se mozdultam, hogy azt higgyék, kész vagyok. És akkor fekve még egyet belémeresztettek. Ez a lövés a lapockámból kivitt egy csontdarabot, megkerülte a szívemet és itt jött ki, a nyakamnál. Akkor vesztettem el az eszméletemet."

Szemébe merünk-e nézni a sorsunknak? Álljuk-e a halál pillantását? Ezúttal nincs házi feladat – a halállal valamennyien találkozni fogunk.

2001-ben jelent meg '56-os könyvem változataként Tokióban egy japán nyelvű album ötvenhatos hőseimről. Miért japánul? Én is ezt kérdeztem a japán nagykövettől, amikor az ötlettel megkeresett. Ahogy ő mondta: „ötvenhat világpélda, Dávid és Góliát örök tanulsága, illusztrációja. Japánnak szüksége van a nagyszerű helytállást bemutató forradalom történetére." A könyv itthon ezer, Japánban hatezer példányban jelent meg, és valamennyi Japán iskolába eljutott.

'56 mai tanulsága, hogy nincs vesztes harc, vesztes küzdelem: a naivitás, a szolidaritás, a bátorság, az igazság győzedelmeskedik.

'56 56 év múltán is örökzöld.⁺

⁺A 2012. október 23-án Letenyén elmondott beszédem szerkesztett változata.