Könyvbemutatóm lesz a Püskinél - jó leírni, ez is egy mérföldkő.
Szeretettel hívok-várok tehát mindenkit október 3-án (kedden) délután 17.00 órakor, a budai Püski Könyvesházban (I. Krisztina krt. 26.), legújabb ötvenhatos könyvem bemutatójára. Íme a meghívó:
Azonban a poszt nem erről szól, a bemutatóról majd később, az eseményt követően írok. És - elnézést érte - a továbbiakban nem is szorosan 1956-ról szólok, legalábbis nem az a lényeg.
Ezúttal saját magamról lesz szó. Egy kis lelki élet következik.
Nevezetesen
- Hogyan is lesz egy nem írónak, nem történésznek, nem fotósnak, úgy is mondhatnám: egy bürokratának könyve?
- Hogyan tanúskodik ez a könyv arról, hogy elvesztettem majd visszanyertem a hitem?
- És mi köze mindehhez Finnországnak?
Előzmény
Többen is tudják: a felkeresett másfélszáz ötvenhatost nem csak lefényképeztem, hanem valamennyiükkel életút interjút is rögzítettem. Korábban, az ezredfordulón mindebből '56-os témájú portréalbumom is megjelent (nem csak idehaza hanem Lengyelországban, sőt, Japánban is). Kéttucatnyi kiállításom volt a könyv portréanyagából Varsótól Rómáig, és közel félszáz rendhagyó történelemórát tartottam oktatási intézményekben.
2002 körül, a könyvek megjelenését követően azonban eltávolodtam az ötvenhatos témától. Beszippantott az igencsak kedvemre való munka: a külhoni magyarságpolitika (Apáczai Közalapítvány 2011-ig), a Határtalanul! program kitalálása és felfuttatása (Apáczai majd BGA ZRT 2012-ig), később egy professzionális pályázati szervezet (Emberi Erőforrás Támogatáskezelő 2013-2014) felépítése.
Volt ilyen is 2014 tavaszán: balra egy főigazgató, jobbra egy miniszter
Felelős vezetőként éjjel-nappal az aktuális feladattal voltam elfoglalva, családom, barátaim, szabadidőm, egészségem maximálisan feláldoztam. A magam posztján tisztességre törekvő szakmaisággal próbáltam tenni azért, hogy élhetőbb hely legyen Magyarország. Úgy gondoltam, a maximális erőbedobás, a tapasztalat és az elkötelezettség, valamint nem utolsó sorban az eredmények alapján - viszonylagos - biztonságban van a munkám, jövőm.
Tévedtem.
2014. decemberében - pestiesen szólva - mentem a levesbe. Ott álltam értetlenül, válaszok és az értékteremtő munka lehetősége nélkül. Valamint egy pillanat alatt hit nélkül.
Ekkor keresett meg - minderről mit sem tudva - Richly Gábor történész, hogy csináljunk egy kiállítást Helsinkiben a Balassi Intézetben az ötvenhatosokból és egy finn-magyar ötvenhatos könyvet is. Az elején még eléggé ki voltam ütve (a szó valódi és átvitt értelmében egyaránt), de Gábor kivasalta belőlem, így a kiállítást és a könyvet is megcsináltuk 2015-2016-ban. Végső soron ez alatt a munka alatt nyertem vissza a munkakedvem és a lendületet. És Finnország azóta különösen kedves számomra, mert hozzá kötődik, hogy visszanyertem a hitemet is az emberekben és önmagamban.
És ilyen is volt 2015 őszén: Richly Gábor történésszel és egy finn barátunkkal munka közben Helsinkiben
Következmény
Folytattam a munkát, az ötvenhatosok fotózását és az interjúzást. (Közben 2016 nyarán elhunyt Apám is.) Sohase gondoltam volna, de talán érthető, hogy az ötvenhatosok dokumentálása ezúttal számomra terápia (is) volt.
Aztán 2016-ban hopp, '56-os emlékév lett, jött egy pályázat, kellett gyorsan egy kiadó, Püski István első szóra vállalta, hogy kiadja munkám summáját. Egy magyar és egy angol nyelvű albumot.
Így lett meg a (két) könyv 2017. júniusára. És bár az 1956-os Emlékbizottság támogatta a nyomdaszámlát és a fordítást - köszönöm! - de ebből még nem lett volna könyv. Ez a könyv ugyanis viszonylag drága volt, sok szereplővel, nyelvvel, szöveggel, aprólékos részletmunkával. Amire nem jutott a pályázatból pénz. Amit szabadidőben, családtól lopott időben, éjszakánként csináltam, csináltunk.
Mert díjmentesen dolgozott egy csomó ember.
Petres Andrea fordított, lektorált és borítót tervezett, Katona Rózsa, akinek köszönhetem a könyv mester-oldalait. Rácz Zsuzsa gépelt, Andreides Gábor fordítása nélkül nem lenne az olasz szereplőknek magyar szövegük, miként az osztrákoknak sem Szákné Bajnai Zsuzsanna nélkül. Eredetileg 200 oldalas könyvet terveztem, de hála Cseh Tibor nyomdavezető nagyívű hozzáállásának - bár pénz nem volt rá elég, de - a könyv hogyan, hogyan nem, de végül 248 oldalasra hízott. 24 ötvenhatossal többet tudtam beleszerkeszteni, így lett a szereplők létszáma végül 111.
Ez az album számomra nem csak egy tárgy: elven bizonyítéka annak, hogy az elkészítéséből résztvállaló hétköznapi emberekből még nem veszett ki sem a szolidaritás, sem a korrektség, sem a segítő szándék. (Éppúgy, mint '56-ban.) Továbbra is bízhatok és hihetek az embereknek.
A könyv elkészítése kemény és pörgős munka volt, ami szellemileg és fizikailag is próbára tett. Mindazonáltal számomra az egész tiszta nyereség, függetlenül attól, eladnak-e belőle egyetlen példányt avagy sem. Miért? Visszahozott a jelennel soha meg nem elégedő emberek sorába. Az ilyen ember elégedetlenségében megpróbál a jelenleginél valami jobbat csinálni, azaz alkotni. Alkotó embernek lenni pedig igencsak jelentős - és néha boldog - pillanatokat eredményez az életben.
Konklúzió
Ha "rendkívül fontos munkakörben" vagyok ma is, ez a könyv egészen bizonyos, hogy nem készült volna el. És Apukámmal sem tudtam volna annyit együtt lenni az utolsó évében. Vagyis a kezdeti rossz helyzetből valami viszonylag jó dolog lett.
A könyv megszületett, általa a benne szereplő ötvenhatosok arca, neve, története földi létüket túlhaladóan tovább él. Apám mondta sokszor, s most nekem is eszembe jut a Cseték jelmondata: Nincs hátra, csak előre!
