Kiállítás kiadó!

2016-ban több módon mutathattam be a 24. óra projekt eredményeit, ötvenhatosok arcait és történeteit. Könyvet készítettem, honlapot újítottam meg, előadásokat tartottam, kiállítottam. Az év eseményeiről számot adó első posztban a kiállításokról szólnék.

Szeptember 29-én a pesterzsébeti Gál Imre Galériában vettem részt csoportos ötvenhatos tematikájúnak mondott kiállításon. (Félreértés ne essék, a fenti kép Helsinkiben készült.) Mivel közel van oda a híres-neves Juta domb (ahol 1956. novemberében egy magyar tüzéralakulat összecsapásba keveredett egy szovjet hadoszloppal), három egykori juta dombi honvéd fotóját adtam be a tárlatra.

A közlekedő helyre akasztották őket.

Értem én, hogy kvalitásaitól függetlenül a közgondolkodásban egy fénykép egy olajképnél mindenképpen értéktelenebb - elvégre fotózni mindenki tud. A fotó a festménnyel szemben hátrányban van, ha a kiállítóterem kevéske falfelületét kell elosztani közöttük. Azonban egy lépcsőfeljáró fala bemutatásra teljességgel alkalmatlan hely. A lépcsőn az ember közlekedik és nem áll meg szemlélődni.

Míg a mindenféle képzőművészetek kiállítóterembe kerültek, annak a három embernek a portréját tették a legxarabb helyre, akik hatvan éve pontosan ott, Pesterzsébeten kockáztatták az életüket. Vasi Ferencről, Kocsis Zoltánról és Varga Józsefről beszélek (balról jobbra).

Az érzéketlen lépcsőtárlattól eltekintve szép és méltó kiállításokban gazdag volt az ősz. Október 7-én Kőszegen állíthattam ki ötvenhatosaim közül húsz embert a református templom kiállító termében. Lőrincz Zoltán művészettörténész nem csak kitalálta és megszervezte az eseményt, hanem még a képek felrakásában is segített.

Felbukkantak az osztrákok is.

Ha máshonnan nem, onnan észre lehetett venni, hogy a vernisszázs mondatait németre is lefordították. Hoztam a szokásos szenvedélyes formám, elmondtam, hogy mostanában azokat a külföldieket is fotózom - interjúvolom, akik segítettek a menekült magyaroknak, szolidárisak voltak velük. És bár majd' mindenki Ausztria felé távozott, olaszokat, lengyeleket, finneket már fotóztam de osztrákokat még nem. Pedig bizonyára él még néhány öreg, aki cselekvő részese volt a segítség különböző formáinak.

Úgyhogy a jelenlévő néhány osztrák rögtön meghívta a kiállítást Ausztriába, hátha találok így osztrákokat.

Találtam is, méghozzá Bildein-ben (magyarul: Beled), ahol november 4-én kiállítottam tíz képet, és elmondtam a falu jelen lévő aprajának-nagyjának, hogy "ötvenhatos osztrákokat" keresek.

Aztán történt, ahogy kell: a szünetben odajött egy hölgy, hogy a hátrébb álldogáló idős férfi és asszony tudna mit mesélni azokról az időkről. Szó szót követett: a férfi néhány társával máglyát gyújtott éjszaka a határ osztrák oldalán, hogy a sötétben botorkáló menekülő magyarok oda (a fényre), a szabadságra találjanak. Az asszony nőtársaival a faluban szorgoskodott, a már megérkezetteket pátyolgatták meleg teával, kedvességgel.

November végén visszamentem Ausztriába a fotóaparátusommal, bő egy órát beszélgettünk az öregekkel, a közben készített fényképeket most hivatom elő (ti. filmre fotózok), remélem, lesz köztük hiteles kép róluk. Itt kell megemlítenem Szabadfi Zoltánt, aki ezúttal (németül) beszélgetett helyettem, így csak a fényképezéssel kellett törődjek.

Back to the USSR Finland.

Mindeközben októberben visszaérkezett a fotóanyagom Helsinkiből: több ezer kilométert utazott egy év alatt - egy éve novemberben Helsinkiben volt, később Tamperében majd Jyväskylä-ban. Sajnos e két utóbbi helyre nem jutottam el, Richly Gábor, a kiállítás életre hívója mutatta be a portrékat a közönségnek.

Döbbenetes átélni, amikor több ezer kilométerre Magyarországtól olyan emberekkel találkozom, akik elérzékenyednek a magyar szó hallatán, emlékeket, élményeket, érzéseket idéz meg bennük a magyarság úgy, hogy ők nem is magyarok, és életükben összesen egy-két magyar emberrel találkoztak személyesen. Távoli barátaink, jó lenne számon tartani valamennyiüket.

Opera is volt.

Kőszegen, Bildein-en és a finn városokon kívül október 20-án a budapesti Operában is bemutatkoztak a finn és a magyar portrék. (Ez utóbbi helyszin annak köszönhető, hogy élete egyik utolsó fotóját készíthettem Einojuhani Rautavaara finn zeneszerzőről, akinek '56 kapcsán írt operáját október 21-én mutatták be a dalszínházban.)

Nem hegyezem a részleteket, az ügymenet az itthon szokásos módon alakult: halogatták, halogatták a megnyitás időpontját (mármint Operáék) mondván, a főegyén ekkor nem ér rá, akkor nem ér rá, majd miután az utolsó pillanatban kiböktek egy időpontot, röviddel a megnyitó előtt közölték, hogy a főegyén mégsem lesz jelen.
A finn nagykövet mellett számos kedves barát, ismerős azonban jelen volt és így valójában ők voltak a főegyének. És mi több: az előadások szünetében aztán hetekig láthatták az operabarátok a vörös szalonban feltett finn-magyar portrékat.

Gdansk-i anzix.

A Balti-tenger partján volt a következő tárlat - bizonyos értelemben csak részben az én kiállításom. Elsősorban ötvenhatos (lengyelekhez kötődő) tárgyi emlékeket mutatott be a városi múzeum, és e mini-tárlat keretében hat portrém (három magyar szabadságharcosról és három lengyel barátunkról) az installáció része lett: 120x160-as méretbe felnagyítva és kiprintelve adott a kiállításnak keretet, néhány mondatnyi szöveggel.

A magyar forradalom és a lengyelek közötti kölcsönhatásról nem szólnék, de azért belinkelem Tischler János történész tanulmányát, aki Keresztes Gáspárral együtt létrehozta ezt a kiállítást (tavasszal további négy lengyel városban lesz bemutatva az anyag).

Gdanskban megnéztem a Szolidaritás múzeumát, erről és egy másik nagy hatású varsói múzeumról december végén egy külön posztban számolok majd be.

Egy kiállítás - akár egy honlap vagy egy könyv - csak akkor fejt ki hatást, ha találkozik a közönséggel. Ötvenhatos kiállításom most hazatért, nálam van - vagyis nem találkozik a közönséggel, nem működik, nem hat. Nem ezért készítettem. Tehát Bildein, Kőszeg, Gdansk és Helsinki után