Így nevezte el valaki a Városliget-széli '56-os emlékművet. Amely mostanában a sajtó kedélyborzoló kis színesei közé is bekerült, hiszen felkapta a politika mondván, hogy le kell bontani. Most eltekintve attól, hogy a politika hajlamos a tesztelésre, a szellőztetésre, hogy lemérje a várható hatást, a kérdés beette magát a fülünkbe: valóban, el kell-e bontani a vaskefét? A válaszadáshoz számos nézőpont, szempont tolakodik elő, csak három példa: megfelelő helyen van-e az 56-os emlékmű, elfogadható-e a nonfiguratív alkotás a többség számára, érthető és igaz-e a szobor 56-ról tudósító üzenete?

Minden köztéri szobor az aktuális hatalom kegyéből, az általa kiválasztott szobrászok munkájából, a hatalom által rendelkezésre bocsájtott pénzből, az általa kijelölt helyszínen jön létre. A köztéri szobor tehát az aktuális politika eszköze, pontosabban a politikai harc eszköze. Ezért lehet a köztéri szobor egy politika megdicsőülésének tárgyiasult bizonyítéka, ezért lehet legitimációs pont, fundamentum, állandó hivatkozás számára. Mindezekkel a (többlet-) jelentésekkel a politika ruházza fel az emlékművet, úgy, abból származóan, ahogy a hatalmat gyakorolja, ahogy hétről hétre cselekszik.

Hány Lenin szobrot láttunk 1989 előtt, ami országszerte itt volt, ott volt, és nem jelentett számunkra az égvilágon semmit? Hiába pötyögtette tele a hatalom az országot Vlagyimir Iljiccsel, a többség szemernyit sem azonosult vele. Persze az akkori hallgatásra szocializált országban hallgattunk erről (is). Aztán 1989 után eltakarították mindet, Lenin reinkarnációi szoborparkban parkolnak azóta is. A sors már csak ilyen: a dicsőség (vagy érdektelenség) műtárgyainak sorsa a politikai kurzus megváltozásával a lángvágóval való találkozásban teljesedik ki (vagy be).

A kérdés: legitim-e a Gyurcsány által felavatott 56-os főemlékműnek szánt vaskefe 2011-ben? A válasz nem esztétikai és nem szemantikai kérdés. Kit érdekel, hogy a szobor szép-e, kifejező-e az üzenete, satöbbi. A válasz csak a politikai mezőben megfogalmazható és értelmezhető alapelv: a politikai ellenféllel le kell számolni. És ez az általa állított '56-os szobor történetét is megpecsételi. Amelynek sorsa beláthatóan az elbontás lesz (ebben az esetben nem irigylem a szobrászokat, ezt megérni...), vagy legalábbis a zárójelbe helyezés, az eljelentéktelenítés.

Az ötvenedik évforduló gyalázatosra sikeredett: a rendőrattak árnyéka rávetült, és nem csak a szoclib kormányt, hanem '56 örömteli megünneplésének esélyét is évekre maga alá temette. A szobor balszerencséje, hogy rosszkor jött létre, rossz helyen van (erről nem szóltam külön, de szeles, kies, emlékezésre alkalmatlan placcon), és a többség számára alkalmatlan (árnyaltabban: Magyarországon ma nehezen dekódolható) a fogalmazásmódja. (Ami azt illeti, ez utóbbi vonatkozásában szerző a kisebbséghez tartozik.) A vaskefe ugyanannyira illegitim, mint még négy évig kormányon kínlódni az öszödi beszéd után. Kár érte.