Oly jó, hogy Pongrátz Gergelynek van tere Budapesten!

Talán kevesen tudják, ezért írom meg: kis terecske, néhány paddal, fácskával. Zuglóban, a Nagy Lajos király út mentén, a Fogarasi út keresztezésében. (És milyen fura, hogy bemondja a bemondó a villamoson: Pongrátz Gergely tér következik.) Mivel nem tudtam a térképet ide beilleszteni: kattints, és itt a pontos helyszín.

Ami iszonyú, az a szobor, ami a téren álldogál.

Bajusz még nagy jóindulattal sem ismerhető fel. (Nézd meg a blogom tetején a Pongrátz Gergely fotót - hasonlít?) Nem tudom ki követte el a szobrot, de talán szerencsésebb lett volna mást megbízni a mintázással. A szemüveg amúgy is próbára teszi a szobrászokat, a fej, a hetvenes évek dizájnját idéző okuláréval, összehúzott szemmel, durva alsóajakkal és egy zsinóros zakórésszel - eklektikus katyvasz, és sajnos ellenszenves. A pokol felé vezető út is jóindulattal van kikövezve: kár, hogy a civil fegyveresek egyik legismertebbikéről az ábrázoltra abszolút nem jellemző vonásokat/gesztusokat hordozó hiteltelen portré készült.

Véleményem szerint ennél a nyikhaj szobrocskánál hívebbül jelenítette volna meg Bajuszt, a Corvin köz egykori parancsnokát, a máig egyetlen '56-os múzeum alapítóját például egy húsz tonnás gránittömb, brutálisan, mozdíthatatlanul, némán és sötéten. És az üzenete is méltóbb lett volna '56 szelleméhez.

Pongrátz Gergely könyvét én a nyolcvanas évek végén olvastam, még a szociban egy éjszaka alatt, egy barátom Magyarországra becsempészett, salátává olvasott példányát. Nem sok ötvenhatos írta le emlékeit, élményeit a forradalomról. Sodró, érdekes, persze elfogult és heroikus. Érdemes elolvasni, főleg, ha szubjektív visszaemlékezésként olvassuk. Ércnél maradandóbb emlékmű.