Október 3-i könyvbemutatóm képei közül válogattam. Köszönet Petres Andreának és Harsaczki Györgynek a fotókért, Püski Istvánnak a könyvesboltnyi helyszinért, Földváryné Kiss Réka történésznek és Sulyok Miklós művészettörténésznek könyvem bemutatásáért. 

A bemutatón készített képek között a továbbiakban Sulyok Miklós (lásd a lenti képen, középen) beszédének leírt változatát közlöm.

Csete Örs harmadik könyvét tartjuk a kezünkben. Az első 1956 Budapest arcok és sorsok címmel jelent meg 1999-ben, a második, Az utolsó magyar című, szintén a magyarság sorskérdéseivel foglalkozik.

...Nem volt célom egzakt történelmi ismeretek közvetítése. Inkább arra törekedtem, hogy a további oldalakon elbeszélt történetek segítségével mind sokszínűbben, érzelemmel és személyességgel telítve mutatkozzanak meg az események...” Írja az 1956 Arcok és sorsok bevezetőjében Csete Örs.

(A lenti képen balra Földváryné Kiss Réka történész)

1956 személyesen

Személyesség. Világunk egyik kulcsfogalma. A keresztény Isten-fogalom egyik kulcsmozzanata. A mi Istenünk személyes Isten. Ezért tanította nekünk a megszólítást: „Mi atyánk”. Ezért áll minden emberrel személyes kapcsolatban.

Az emlékezés személyes, ezért lényeges része az érzelem. Hisz teljes valójával vesz részt az ember a világban és saját sorsának vizsgálatakor sem szűkülhet csak a rációra.

Arra gondolok, hogy életünk és emlékeink nem a tudományé. Szabad és jó tehát ilyen könyvet csinálni, van létjogosultsága és ereje akkor is, ha nem a történettudomány módszereivel készült.

(A képen balra Püski István kiadóvezető)

Csete Örs azt mondja egy helyütt: azért terveztük ilyen nemes külsejűre a könyvet, hogy megemeljük 56 hőseit. Emelkedettség. Szinte teljességgel hiányzik a mai világból. Mert etikai fogalom. S az etika hiányzik. A legfőképpen a közmegegyezés, a közösség. Csete Örs itt fölmutat még egy utolsó lehetőséget a közmegegyezésre. Valóban, 1956 forradalma és szabadságharca az az esemény a magyar történelemben, amely a legszélesebb körű egyetértést hozta létre az utóbbi harminc évben. Persze teljes egyetértésről ne is álmodjunk! De a zsarnokság elleni lázadás mozzanata Európában mindig is a legnagyobb hőstettek közé számított, különösen, ha idegen zsarnokságról volt szó.  Ma már ki lehet mondani, a szovjet kommunista zsarnokság ellen lázadt föl az ország.

Szeretném kiemelni ebből az alkalomból az emlékezés folyamatát. Csete Örs könyve, amikor „megemeli” a hősöket, valójában a helyükre teszi őket. Ha ők hősök, az ellenoldalon állók: bűnösök. Ez a mondat nem ítélet: megállapítás. A történelemben és az ember életében a bűn elkövetését a beismerés és a megbánás követheti, majd a bocsánatkérés, amire megbocsátás lehet a válasz. Ennek a folyamatnak az értelme pedig nem más, mint a továbblépés. Ez az élet rendje, természete. Tehát az emlékezés nem öncélú, hanem a feldolgozást szolgálja. Örs könyve ebbe a természetes folyamatba illeszkedik. A dráma, a harc, a bűnök, az igazság kimondása után következik az emlékezés.

Azzal kezdtem mondandómat, hogy mennyire fontos az ember számára a személyesség. Az emlékezés pedig bár személyes folyamat, de a nemzetnek is lehet emlékezete. És Csete Örs pontosan ezt építi ebben a könyvében is. A nemzet emlékezete nem állami előírás, hanem a polgárok megegyezése arról, ki a hős és ki a gyilkos.

Nagyon lényeges, hogy Örs megközelítéséből teljességgel hiányzik a vádolás. Tudja, hogy ez itt már nem az ő feladata.

A könyvet tekinthetjük kulturális antropológiai dokumentumgyűjteménynek is. A résztvevő megfigyelés módszere itt nem a tudósé, hanem az író-etnográfusé, aki lelkiismereti kérdésnek tekinti az 1956-os magyar helytállás emlékének megőrzését. A szereplők elbeszélései a történelmi eseményekben részt vevő ember tanúságtétele, a történettudomány szempontjából ez az oral history műfaja. Én azonban leginkább az apáról fiúra szálló tudás, a saját sorsunkban való illetékesség megnyilvánulását látom ebben az összeállításban.

(A lenti képen középen Perjesi Tibor ötvenhatos, könyvem szereplője)

Micsoda varázslat ez a kötet! Ahogyan nap, mint nap újra kinyitom, mindig újabb és újabb meglepetés ér. Giorgio Vanzo, az olasz egyetemista, aki a padovai egyetem képviselőjeként a traiskircheni táborból magyar diákokat vitt Padovába. De hisz én ezek közül a magyar diákok közül hármat személyesen, ötöt közvetve ismerek. Gudics József, Horváth István, Mihályi Géza, Pintér Lajos, Ungár Ferenc. Talán velük folytatódik az interjúk sora, most a huszonnegyedik órában, amíg még találunk élő tanúkat a forradalomról.

Mint italianistának, aki évekig élt és dolgozott Rómában el kell mondanom első itáliai utam emlékeit. Amikor 1978-ban, huszonkét évvel a forradalom után, egyetemistaként, nyári egyetemi ösztöndíjjal, Perugiában jártam, olasz ismerőseim meghallván, hogy magyar vagyok, két dolgot említettek azonnal: 1956-ot és Puskást. Ötvenhatról ezt mondták: tudnod kell, hogy nagy volt akkor az együttérzés a magyarokkal Olaszországban, tízezrek léptek ki az Olasz Kommunista Pártból Magyarország szovjet megszállása és a magyar forradalom vérbefojtása ellen tiltakozásul. Ahhoz a drámai kilépési hullámhoz csak az 1968-as prágai eseményeket követő tömeges pártelhagyást lehetett hasonlítani. Ez tehát azt jelenti, hogy az 56-os forradalom az igazságot hozta el Európának. Az olasz kommunisták jóérzésű tömegei felismerték, hogy a Szovjetunió nem „baráti, haladó reformország”, hanem zsarnoki birodalom.

A könyv fő jellegzetessége, hogy a fotók Csete Örs alkotásai, aki képzett fotográfus (is). Tehát ez egy művészeti projekt. Kép és szöveg együttese működik itt.

Ugyanakkor a fekete-fehér fotó kívül helyezik az időn az ábrázolt embereket. A szerző mesélés közben fotózza őket, tehát az arcok sohasem szenvtelenek, mindig érzelemtől fűtöttek. Tulajdonképpen Csete Örs színre viszi a riportalanyokat. És ettől izzanak a képek: szigorúan fekete háttér, drámai fény-árnyék viszonyok, az arcok szinte kivétel nélkül nagyon sötét árnyékból bontakoznak ki. A kompozíció és a megvilágítás csak az arcra és a kézre koncentrál. Valami megtisztultság sugárzik ezekről az emberekről. Egyikben sincs nyoma a bosszúnak, pedig nem felejtettek semmit. Mert nem lehet felejteni. De lehet tudomásul venni az idő múlását és a saját változásunkat is. Például Fekete Pál, aki a szövegben többszörös, mély szenvedését beszéli el, s arcán ott a fájdalom, de olyan fájdalom, amelyet az idő valamiképpen már megtisztított a kor salakjától. A fekete-fehér fotó a tónusos grafikához teszi hasonlatossá a képeket.

A könyv nyomtatási minősége egészen kiváló. Duplexnyomással készült, a fotóoldalak lakkozva. Ilyet csak művészi igényű fotókönyvben látunk. Ettől a nyomdatechnikai megoldástól lehetnek ennyire tónusgazdagok a képek, mint pl. a 95. oldalon Tommaso Toschi ferences szerzetes portéján, ahol a habitus részletei még az árnyékban is kivehetők.

Végül pedig csak gratulálni tudok Örsnek, hogy létrehozta a könyv weboldalát is, de helyesebb volna úgy mondani, hogy a weben is létrehozta a könyvet. Ez a módszer talán segít abban, hogy a fiatalokhoz is eljusson. Nem sopánkodni kell a helyzeten, hanem kihasználni az adott lehetőséget. Mint a Cseték jelmondata: Nincs hátra, előre van.